Weaver Andrea

Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak, el kell engedni. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat, aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg, és végre megszûnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szûnik meg. És ebből nem szabad engedni! Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magában. Az olyan kapcsolatban meghal a szív. Ezért képes az ember életeken át keresni a duálpárját.

Nem az az erős, aki dacolni tud, hanem aki meg tud bocsátani!

Ha képes vagy rá, mindig zárd le azokat az időszakokat, melyek használhatatlanok a számodra. Csak hátráltatnak a jövő elkövetésében.

Egész életünkben legnagyobb gyötrelmeink oka azoknak a hiánya, akiket nagyon szeretünk.

Csak a testünk öreg. A lelkünk időtlen. A szellem csak annyiban mutatja meg korát, hogy egyre több tapasztalatot halmoz fel. A test pedig, szegény, elkopik mellőle. Ez az élet nagy fricskája.

Mindig magadban keresd a titkok nyitját! Tiszta vagy és erős. Felveheted a harcot mindennel, ami az utadba kerül, de egyre vigyázz! Soha ne ítélj mások felett, ha nem vagy tisztában önmagaddal!

Magadnak kell érezned, ki érdemli meg, hogy felé fordulj!

Tényleg azt hiszed, hogy birtokolnom kell téged ahhoz, hogy szerethesselek? Vagy azt hiszed, elveszíthetlek, ha holnaptól nem szeretsz? A szerelem nem attól él, hogy viszonozzák, mint ahogy a szeretet sem. (...) Ettől én még ugyanúgy foglak szeretni, mert az érzéseim alapja nem a te hajlandóságodból táplálkozik, hanem magából a szeretetből és a felismerésből.

Ott állt egy szerelem kapujában, ami csakúgy, mint bármely évszak, nem egyik pillanatról a másikra jelent meg az életében, hanem észrevétlenül belopakodott a tudatába a gyanúk és kételyek háta mögött, hogy mire azok elgyengülnek a mindennapi küzdelemben, csak ő maradhasson egyedül. A... Szerelem.

Az elszigetelt világban, ahol a magány és a tulajdon illúziója olyan valóságos, azt hisszük, birtokolhatjuk saját értékünkön kívül álló dolgokat, embereket, érzelmeket. De ez csapda. Amikor a feladat végéhez érünk, amikor már nincs mit tanulni a másiktól, amikor minden helyet cserélt, az utak elágaznak.

A körülmények arra hivatottak, hogy leláncoljanak vagy csak arra kíváncsiak, hajlandóak vagyunk-e viselni a láncokat? És melyik béklyót kell viselni és melyiket nem? Reménytelen kérdések, amelyekre soha nem válaszol senki. Vagy ha megteszi, hát nem hiszünk neki. Ezért sorra elszalasztjuk a pillanatokat, melyek a megoldásokat tálcán kínálják. Folyton elszalasztjuk őket, mert nem hiszünk eléggé. És az élet hálója, melynek csomói mentén egyre haladunk, egyszer csak a véget ér. Ott fogunk állni a szélén, és csodálkozunk, hogy hol vagyunk, és hol lehettünk volna. Akkor majd rájövünk, hogy ez az igazi csalódás, amikor megértjük a finom összefüggéseket és az elszalasztott pillanatokat. Amikor a végére értünk és végre értünk.

Mennyi optimizmus kell ahhoz, hogy az élet ne törje meg az embert? Mennyi kitartás, hogy átlépjünk a csalódottságokon? Mikor összetörik a szívünk, mert elrabolják tőle az álmokat, vajon csillagpor marad utána, mint a világûrben szétrobbant csillagok helyén? És nem tehetünk semmit, mert a döntések, a magunké vagy másoké egymás után és egymásba kapaszkodva sodorják magukkal az életünket.