William Butler Yeats

A tanítás nem egy üres vödör feltöltése, hanem a tûz meggyújtása.

Óriás fekete ökrök róják az utat - a múló évek, Isten nógatja, ösztökéli őket, S én összeroppanok patájuk alatt.

Hányan szerették jó kedved sugárát, s imádták hû vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.

Ki mondja meg mit látok; a táncost vagy a táncot?

Ha öreg leszel, ősz és álmatag, S bólongsz a tûznél, vedd le könyvemet, Olvasd lassan, míg lágy tekinteted S szemed mély árnyát visszaálmodod.

Úgy fáj a szépség! Így lehet örök, Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött. Hajóink szellemvitorlája hull. Egyenlő sorsot ígért rég az Úr. Az ő csatáit vívjuk, míg szabad, Így süllyedünk el csillagunk alatt. Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált Szorongva kérve éltet vagy halált.

Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Az élet egy hosszas felkészülés valamire, ami soha nem történik meg.

Az ember megtestesítheti az igazságot, de nem ismerheti meg!

Kért, hogy könnyen szeressem, mint rügy nő ág hegyén, de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én. (...) És kért, hogy könnyen éljek, miként a fû, ha ragyog: de bolond ifjú voltam s most csupa könny vagyok.

Jöjj gyermek, messzi tájra, Zúgó vizek otthonába, Tündér vezet, fogja kezed, Mert e földön oly sok a jaj, Fel sem foghatja eszed.

S ha minden gyûlölet kivész belőle, gyökeresen ártatlan lesz a lélek, és rájön: önmagától retteg s örül, magától bátor, s mit ő akar, azt akarja az Ég is, s hogy ő, bár minden száj morog, süvölt minden szeles sarok, fúj minden fújtató - boldog tud lenni mégis.

Nem hallja a sólyom, mit mond a solymár; széthull minden; már nem tart a közép.

Egyesek azt állítják, van Isten. Mások azt mondják, nincs Isten. Az igazság valahol a kettő között van.