William Ernest Henley

Kint az éjszaka leplébe burkolva, mely fekete, mint a sír, bármilyen Istenek is vigyázzák legyőzhetetlen lelkemet, megköszönöm nekik. Az események kegyetlen hullámverésébe keveredve az arcizmom sem rezdült, nem sírtam fel hangosan. A véletlen husángjaitól véres a fejem, de meg nem hunyászkodom. A harag és a könny díszletei mögött átdereng az árnyak ködös foltja. A harag és könny birodalmában derengő árnyak iszonyata az ópium. Az évek fenyegető vonulása, a vágyak és a kényszerek szorítása sem gyengített el. Nem számít, mennyire keskeny a kapu, hogy milyen súlyos büntetésekkel van teleróva végzetem pergamenje, én vagyok a Sorsom Ura, Lelkem Kapitánya.

Az éjből, mely úgy hull felém, Mint földtekére zord pokol, Minden istent csak áldok én Lelkemért, mely meg nem hajol.

Nem baj, ha szûk a kapu, s ha a tekercs bármit ró ki rám, magam vagyok sorsom ura, lelkem hajóján kapitány.