William Landay

Minden apa átéli egyszer azt a zavarba ejtő pillanatot, amikor önmaga furcsa, torz karikatúrájának látja a gyerekét. Mintha egy pillanatra egymásba folyna az egyéniségetek. Kisfiúkori önmagad, a megfoghatatlan emlék, egyszer csak hús-vér alakban jelenik meg előtted. Te vagy az, és mégsem te, ismerős, de ismeretlen is egyszerre. Régi éned újjávarázsolt, újratekercselt verziója, ugyanakkor olyan furcsa és kiismerhetetlen, mint egy idegen.

Az érzelmek, gondolatok, igen, elvont fogalmak, de testi tüneteket, fájdalmat is okozhatnak. Vágy, szeretet, gyûlölet, félelem, undor - ezek az érzelmek nemcsak az agyunkban léteznek, hanem az izmainkban, a csontjainkban is.

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor már nem a szüleink gyerekei vagyunk, hanem a gyerekeink szülei.

Vannak dolgok, amiket egy anya sosem mondhat ki, még akkor sem, ha maga is elhiszi őket.

Bármit is kódoltak a génjeinkbe, az önmagában még nem jelent semmit. Az emberi viselkedés sokkal összetettebb ennél. Ugyanaz a genetikai állomány egyéntől és környezettől függően teljesen más eredményekhez vezethet. (...) A hajlam nem egyenlő az eleve elrendeléssel. Mi, emberek sokkal-sokkal többek vagyunk a DNS-ünknél.

Az internet az ügyészek álmainak netovábbja, olyan megfigyelő- és rögzítőeszköz, amely a legintimebb, leghátborzongatóbb titkokat is meghallja, még akkor is, ha azok soha nem kerültek kimondásra. Jobb, mint a telefonkábel.