Zeck Julianna

Anyuka Apukára néz, és Apukát látja, és Apuka Anyukát látja a nap majdnem huszonnégy órájában. Hiába néz Anyuka a férfira, akit szeret, vagy nem látja, vagy éppen nincs ott, és tudja, hogy ez fordítva is így van. Nehéz elkapniuk egymást a gyerektekintet kereszttüzében. Anyuka anyukát látja, ha belenéz a tükörbe, vagy ha belenéz mások szemébe. Nem látja a nőt, gyerekkéznyomok vannak az arcán, a karján, az egész testén, úgy takarják be, mint egy vékony, de elszakíthatatlan fátyol, Apukák számára láthatatlanul. Véd és eltüntet, ez jó egy ideig, aztán Anyuka leszedné már a védőfóliát, amibe beletekerték, de fél, hogy csak a bőrével együtt jönne le. A kolbászról is nehéz lehántani a hártyavékony belet, kicsit mindig bele kell vágni a húsba is, de még ha sikerülne is, csak valami zavaró és visszataszító pőreség marad.

A szerelem, a gyerek, a család nem maga a boldogság. Nem vagyunk boldogok, csak nagyon szeretünk. A jövőt kémleljük, és próbáljuk kitalálni, hogyan tovább, milyen szintjei és szférái vannak még a szerelemnek, amiről nem tudunk, mert soha senki nem beszél róla, hogy mi van utána.