Húzni az időt nem olyan egyszerû. Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell becserkészni és mögéje kerülni. Húzom az időt, át az életem árnyas rengetegén: a lába összekötve, húzom magam után, elejtve vonszolom, mint egy szánkót, a holt időt. Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen? Mi van a kötél végén, ami túllóg a láthatón? Semmi, válaszolom, és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza. Az én vagyok, felelem ilyenkor, én vagyok öregen.