A gyerekeink és az unokáink remekül vannak, nélkülünk is életképesek. Eddig nem erről volt szó, mert bár a gyerekeink, amióta maguk is családot alapítottak, mutattak arra utaló jeleket, hogy képesek nélkülünk is megállni a lábukon és gondoskodni a családjukról, a szívünk mélyén azért ott élt az örök kétely és a meggyőződés, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk. És most szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy annyira nem. Hogy egyáltalán nem. A gyerekek kiválóan elboldogultak a családjaikkal a karanténjaikban, sőt azon törték a fejüket, hogy hogyan segíthetnének nekünk, a veszélyeztetett korúaknak, ami szintén szokatlan tapasztalat volt. Az élet nélkülünk is zavartalanul csordogált tovább, kis ízelítőt kaptunk abból a jövőből, amikor már nem leszünk, és csak remélhetjük, hogy valamilyen túlvilági laptopon nézegethetjük majd unokáink botladozásait és sikereit, a hajuk növését.