Ha valaki egyszer már szentül meggyőződött arról, hogy nem fejlődhet, hogy az ő életében már nem jöhet el semmiféle nagy kiugrás, hogy olyan régen hozta meg a rossz döntéseit, olyan korán sétált el a lehetőségei mellett, annyira sokat kellene újraírnia egy unalmasra sikeredő, félkész könyvből, hogy azt már nem lehet, annak már semmi értelme, már csak túlélni lehet, szépen kihúzni valahogyan valamilyen társadalmilag elfogadható, gyors lefolyású rákig, ami így, kicsivel negyven fölött még éppen annyira tragikus, hogy az inkább javít majd valamicskét az illetőről alkotott összképen, aki tehát megértette és elmagyarázta halványszürke tükörképének egy februári szerda reggel, hogy ez most már így van, és meg lehet nyugodni, az ilyenkor úgy eszmél egy teljesen új élet lehetőségére, mint egy fuldokló, akit ájultan dob fel az örvény, a szája a torkától a homlokáig megnyílik, és úgy veszi a levegőt, mint aki befelé ordít.