Az elménk a túlbuzgó (és kissé zavarodott) buliszervezőkhöz hasonlóan folyamatosan felkéréseket küld, hogy tegyünk meg valamit, vagy egy bizonyos módon reagáljunk. Dugóba kerülünk, és az agyunk felkér, hogy intsünk be egy autóstársunknak. Egyedül töltjük a péntek estét, ezért az agyunk arra a következtetésre sarkall, hogy értéktelenek vagyunk és nincsenek barátaink. Más szóval, amit ellenállhatatlan késztetésnek érzünk, az valójában az elménktől származó meghívó. Ez fontos felismerés, mert ha megértjük, felelősségre vonhatjuk az elménket, hogy miért küld meghívót ilyen ócska bulikba. Miért ne lehetne a forgalmi dugó felhívás egy mobil karaokepartira? A magányosan töltött péntek este miért ne lehetne felhívás egy olyan film megnézésére, amelyre senki más nem kíváncsi? (...) Szeretek úgy gondolni az elmémre, mint egy közeli, ám sültbolond barátra. Abban a pillanatban, hogy felismered, nem kötelező igent mondanod minden felkérésre, visszaszerezted életed irányítását.