A második világháború utáni nemzedék, az én nemzedékem, olyan korban nőtt fel, amikor a nőket gyermekként és birtoktárgyként kezelték. Parlagon hagyott kertek voltak... de szerencsére a szél mindig hozott vad magvakat. Ha írtak valamit, az illetéktelennek minősült, a nők mégis lázasan dolgoztak. Észre se vette senki, ha festettek, ez mégis lelki táplálék volt számukra. Könyörögniük kellett a mûvészetükhöz szükséges eszközökért és mûteremért, s ha nem kapták meg egyiket sem, fákon, barlangokban, erdőkben és apró szobákban teremtettek önmaguk számára helyet. Táncolni alig, vagy egyáltalán nem lehetett, így hát az erdőben táncoltak, ahol nem látta senki, vagy a pincében, vagy a szemetesvödör ürítése közben. A test díszítése gyanút ébresztett. A vidám test vagy ruha csak növelte a sértés (...) veszélyét. A tulajdon testükön viselt ruhadarabokat nem mondhatták magukénak. Akkoriban a gyermekeikkel kegyetlenkedő szülőket egyszerûen csak "szigorúnak" nevezték, a mélységesen kizsákmányolt nők lelki gyötrelmeit "idegösszeroppanásnak" hívták, a fûzőkbe szorított, a szigorúan kordában tartott és kíméletlenül elnémított lányokat és asszonyokat tekintették "bájosnak", azokra a nőkre pedig, akiknek sikerült rövid időre kibújni a pórázból, a "rossz" bélyegét sütötték.