Egymásra hajló fák alatt léptünk tétován halad s ha kezünk véletlen összeér, a fák lényegtelenné válnak a tétova léptek Rád találnak csak merjük, mit szabad, ami lelkünkből fakad, s mit a szív követel: el nem engedni szép kezed, mert az út és az idő halad s mindjárt valahova érünk ahol az lesz, mit ketten remélünk.