A hullámok elérik a partot. Ugyanúgy, ahogy tegnap, ugyanúgy, ahogy holnap. Az órák egymás után telnek. Napkelték. Napnyugták. A hold lesoványodik, azután megdagad. A gépek kattognak, ketyegnek. Éteri ritmusok, értelmetlen mozdulatok. Az egyetlen épeszû megoldás a közönybe való menekülés.

Kapcsolódó idézetek

1. Ki tudja, hogyan, miből keletkeznek a hullámok? Jönnek, erősödnek - hatalmasak, gyönyörûségesek. Aztán kiérnek a partra, elvesztik erejüket, megsemmisülnek. Mint a szerelem. Nagy István Attila
2. Valami arra ösztönözte, hogy menjen vissza a biztonságot kínáló partra. Elnémította magában a vékony, parancsoló hangot, és maradt – úgy érezte, a lábához préselődő víztömegben állva, a hatalmas vízmasina dörömbölését hallgatva megtalálta azt a nyugalmat, amire már oly régen vágyott. Örökkévaló ritmusok, értelem nélküli mozdulatok, a változatlanság békéje. Dean Ray Koontz
3. Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek. Még mindig magányosak, akár a tömeg kellős közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is.
4. Mindenütt tömeg. Mindenből sok van, túl sok. Ember, gép, ház, zaj. Túl sok akarat feszül össze, ellentétesek is. Millió ablak mögött mind csinál valamit. Az is, aki semmit. Aki csak unatkozik, vagy henyél. Vagy alszik, pihen, erőt gyûjt. Õk is fogyasztják az oxigént. Nemere István
5. Leírhatatlan érzés szembenézni a tengerrel! Az állandóan változó, a partot szüntelenül nyaldosó hullámok tele vannak élettel, olyan távoli földekre jutnak el, melyekről semmit sem tudok!
6. Ahogyan én küszködtem, mások is küszködni fognak, és az emberek még sok ideig ugyanazt a holdat és napot fogják ismerni, és ugyanazokat a csillagokat nézik, és hozzánk hasonlóan az elhunytak szemét fogják bennük látni. Én már kimostam és rendbe tettem a rongyokat, amelyeket a holttestem alatt akarok érezni. Kél és nyugszik a nap, múlik az idő, és a szél hordta homok belepi a bárkámat, de én úgy halok meg, ahogy vagyok, állva, a kis kertemben, micsoda öröm...
7. Távolodom. Lassan, de biztosan távolodom. Ahogyan a tengerész az átkeléskor látja eltûnni a partot, amelyről indult, ugyanúgy érzem, mint mosódik el a múltam. Még ég bennem a régi életem, de mindinkább az emlékek hamujába roskad.
8. Egyszerûen ez történik, ha az ember eltávolodik valakitől. A másik eltûnik a háta mögött, akár a hullám egy csónak nyomában.
9. A magány olyan, mint a tenger hullámai: váratlanul átcsap rajtad, és elborít, de mire észreveszed, már el is tûnt, és ez ismétlődik újra és újra.
10. Nyújtózkodik a zúzmara, megdermed az idő. Elcsitul a jelen, és megnémul a jövő. Csak üldögélek tétlenül, lekapcsolom magam. Bámulok a semmibe, így minden rendbe’ van. Likó Marcell