Alig van asszony, aki életében legalább egyszer valamilyen elvitathatatlan tény következtében éles, metsző, döntő kérdés előtt ne állott volna, könyörtelen kérdés előtt, melyet ha a férj feltesz, már előre is a hideg borzadály fut végig az asszonyon, s az első szó gyilkos acélként hatol a szívébe. Innen származik az az alapigazság: minden asszony hazudik. Jámbor hazugság, megbocsátható hazugság, nemes hazugság, undorító hazugság, de mindenképpen kényszerítő hazugság! Egyébként ha ezt a kényszert elismerjük, érthető, hogy mindenki ügyes hazugságra törekszik. Franciaországban bámulatosan tudnak hazudni a nők. Erkölcseink nagyszerûen kitanítják őket a kétszínûségre. Elég az hozzá, az asszony oly arcátlanul gyermekes a hazudozásban, oly bájos, oly őszinte; oly jól felismeri a hazugságban az alkalmas eszközt a minden boldogságot veszélyeztető heves összeütközések elkerülésére, hogy éppúgy nem nélkülözheti azt, mint a vattát, melybe ékszereit göngyöli. A hazugság az asszony beszédének az alapja, az igazmondás nála csak ritka kivétel. Igazat is mond néha, mint ahogy erényes is tud lenni szeszélyből, vagy számításból. Aztán meg némely asszony nevet, mikor hazudik, a másik sír, egyik elkomorul, másik kijön a sodrából, már amilyen a természete. Miután az életben azzal kezdték, hogy tettetett közömbösséggel fogadták azokat a hódolatokat, melyek a hiúságnak a leginkább hízelegnek, a végén gyakran saját maguk előtt is hazudnak.