Lám, hiába ragaszkodunk foggal-körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Kapcsolódó idézetek

1. A bánat (...) olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik, és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság, és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja a helyéről. Stephen King
2. A dolgainkban mindig jön egy hullám, S a dagály pillanata hoz szerencsét: Ha elmulasztjuk, egész életünk Megfeneklik a zátonyok között. Most felduzzadt tengeren lebegünk, Ki kell használni az áramlatot, Vagy vállalkozásunk kudarcba fullad. William Shakespeare
3. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
4. Lám az idő furcsa dolog, Ameddig itt van, észre sem vesszük, De ha egyszer elmúlt, Nem érzünk mást, csak őt. Körülfog mindenütt, Odabúvik lelkünkbe, Barázdát szánt az arcokon, A tükrön is végigszánt, Halántékomra omlik És közted és közöttem Itt sejtem az órát.
5. Sohasem gondoltam volna, hogy az életünk, mely ily szorosan összefonódott, ilyen gyorsan szét tud szakadni. Ha tudtam volna, talán megpróbálom szorosabban fogni, és nem engedem, hogy nem látott hullámok szétszakítsanak minket.
6. Az élet olyan, mint egy keskeny palló egy feneketlen szakadék felett, egy palló, amelyen bekötött szemmel kell átjutnunk. Ez önmagában rossz, de nem a legrosszabb. Néha meg is lökhetnek. Stephen King
7. Az élet (...) néha fájdalmas. Néha szomorú. És néha meglepő, boldog (...). Hibázz, tanulj belőle, és amikor az élet fájdalmas (mert lesz ilyen is), emlékezz a fájdalomra! A fájdalom jó: azt jelenti, hogy kibújtál a kis barlangodból.
8. Az emlékek néha megmaradnak, csak az élet rohan tovább. Rohan, mint egy viharzó áradat, kegyetlenül magával sodorja a reményeket, az ifjúságot, a boldogságnak még az illúzióját is.
9. Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandón a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat. Nagy István Attila
10. Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt. Wass Albert