Téma
Emlékezés idézetek
-
Amikor az agy a visszaemlékezésen munkálkodik, az idegsejtek hasonló mintázatban sülnek ki, mint ahogy az eredeti esemény érzékelésekor tették. Ezek a hálózatok összefüggnek, és valahányszor elővesszük őket, mindig erősebbé válnak és egyre jobban kapcsolódnak egymáshoz. Mûködésükhöz azonban megfelelő előhívójelekre ‒ szavakra, illatokra, képekre ‒ van szükség, hogy visszajöjjön az emlékkép. Susannah Cahalan
-
Értelmem emlékeiben most már egyre sûrûbb és tartósabb az a kerítés, amelynek léckaróin az emlékek köcsögjei száradnak, amelyekben - ha le-leveszek egyet-egyet - a múlt beszáradt lekvárja illatozik vagy büdösödik, aszerint, hogy szívesen szaglászom-e az események befőtt aromáját, vagy bosszúsan, esetleg utálattal, és úgy szagolgatom a régi lekvárt, mint a háromhetes döglött halat. Fekete István
-
Egyes dolgokat úgy tárol az agyam, mint egy mikrofilm a kicsinyített képeket. Csak ki kell vetítenem, ki kell nagyítanom a mikrofilmet az agyamból, máris előttem a kép olyan élesen, olyan tisztán és valóságosan, hogy szinte a két ujjam közé csíphetném, mintha most kaptam volna a kezembe az eredetit, amiről készült. Szilvási Lajos
-
Vannak napok, amikor megkérdezzük magunktól, hogy mi lett volna köztünk, ha a tegnap sosem történt volna meg? Nem csókoltuk volna meg a férfit, aki a hétköznapi kislányból hercegnőt varázsolt. Nem kértük volna meg a nőt, aki abba az emberbe szeretett bele, akik már rég nem voltunk, és akik már soha többé nem lehetünk. Igen, vannak napok, amik mindent megváltoztatnak. Mikor az az érzés, hogy "remek jövőnk lesz" jeges ürességgé változik. De ekkor legalább ráébredünk arra, hogy vannak érzéseink, és hogy ezeket az érzéseket szabadon kell engedni.
-
Emlékek: néhányuk gyomron rúg, mások segítenek továbblépni; némelyik egy életre velünk marad, megint másikat magunktól elfelejtjük. Nem tudhatod, melyik segít túlélni a csatatéren, ahol a rossz élmények puskagolyókként záporoznak. Ha szerencséd van, elegendő jó élményed van, hogy megvédjen. Adam Silvera
-
Megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szûkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tûnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben. Carlos Ruiz Zafón