Alexander McCall Smith

Mindannyiunknak, mindegy, mit csinálunk, szükségünk van saját szentekre: saját hősökre, mindegy, miben hiszünk. Legyen az vallás. Étel. Labdarúgás. Bármi.

Néha a legfontosabb dolgok ott vannak az orrod előtt, csak nem veszed észre őket. Végül akkor esik le a hályog a szemedről, amikor távol vagy az otthonodtól.

Amikor az ember szeretettel csinál valamit, az nagyon meglátszik, mindegy, hogy miről van szó: a festőről, aki az utolsó ecsetvonást végzi a vásznon, az ácsmesterről, aki az utolsó szálkát csiszolja le a fa felületéről vagy az asszonyról, aki gyúrja és nyújtja a tésztát, hogy megfelelő állaga legyen.

A boldogtalanság olyan, mint a rossz időjárás: egyszerûen csak van, és hiába minden optimista hozzáállás, nem fog tőle megjavulni az idő.

Az ember beleszeret egy arcba, egy alakba, egy járásba vagy testtartásba, és valami ősi biológiai ösztön arra készteti, hogy egyszer csak összemossa a szépséggel, végül a szépség iránti vágy a másik birtoklása iránti vággyá alakul.

Amikor sikerül megnevezni egy érzést, az néha el is oszlatja magát az érzést, mintha megfosztaná a hatalmától. Ha tudjuk, hogy dühösek vagyunk, és megtaláljuk a szavakat, amelyekkel kifejezhetjük a dühünket, alábbhagynak az indulataink. Ha tudjuk, hogy amit érzünk, az szerelem, akkor ez a tudásunk enyhítheti a bizsergést.