Anatole France

A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője.

Örök gyermekek vagyunk, s mindig új játékok után loholunk.

Persze, hogy ateista vagyok... (...) Nem hiszek a természet dualizmusában. Ugyanaz a törvény kormányoz minden lényt, s az emberből semmi több nem marad meg a halál után, mint a többi teremtményből. Lehet-e másként gondolkozni az intelligenciának bizonyos fokán?

Az igazság olyan, mint a nap; csak sasszem állja a fényét.

A szép mozdulat a szem zenéje.

A tudást csak akkor tudjuk megemészteni, ha jó étvággyal habzsoltuk.

Ha ötven millióan hisznek is valami ostobaságban, attól az még ostobaság.

Ezer között egy nő akad, akit ha már egyszer bírtunk, többé nem tudunk elhagyni, akit örökké és újra meg újra megkívánunk. Az ilyen nő testének sajátos varázsa van, amely gyógyíthatatlan szerelemkórságot okoz. És van még valami, ami meghatározhatatlan: a lélek az ilyen női testben.

Jobb megérteni egy keveset, mint félreérteni sokat.

Elménk úgy van alkotva, hogy semmi se zavarja vagy sérti, ami rendes és megszokott.

Az emberiség lassan, de mindig megvalósítja a bölcsek álmait.

Többet ér a pokolban szabadnak lenni, mint rabszolgának az egekben.

Vannak boldog könnyek, fájó mosolyok, mindig lesznek szerelmek, míg a föld forog. Az élet szép, de élni tudni kell, az élet egy harc és benne győzni kell!

Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.

Nincs lealacsonyítóbb fájdalom, mint a féltékenység.

A nő akkor őszinte, ha nem hazudik fölöslegesen.

A magunk gondolatait olvassuk ki mások gondolataiból.

Ha igaz az, hogy a vágy mindent megszépít, amit elérni törekszik, akkor az ismeretlen utáni vágy megszépíti az egész világmindenséget.

Látni, hallani, érezni: vajon nem azt jelenti-e, hogy elhasználunk önnönmagunkból, és meghalunk már egy kicsit? S mi az, hogy élni, ahogy élünk ezen a földön, ha nem halódni szüntelenül, és mindennap eltékozolni egy részét annak az életmennyiségnek, amely bennünk rejlik?

Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörûséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.