Anatole France

Én valahányszor tévedésből benyitottam valahova, ezt betû szerint és képletesen egyaránt mondom, mindig valami váratlan aljasságot fedeztem föl. Ha a társadalmat hirtelen ki lehetne fordítani, mint egy kesztyût, és megnézni a belsejét: valamennyien elájulnánk az undortól és a rémülettől.

Csakis a nők és az orvosok tudják, mily szükséges és mily jótékony a hazugság az embereknek.

A lángeszû emberek hajlamosak az őrültségre. Ez bizonyos. De azért mégsem elég agyalágyultnak lenni ahhoz, hogy valaki jól gondolkozzék.

Miért ne juthatna el az emberiség a természet átalakításában odáig, hogy békéssé is tegye? Miért ne sikerülhetne az emberiségnek, ha mégoly parányi volt és lesz is, hogy egy napon elfojtsa, vagy legalábbis szabályozza a létért való versengést? S végül miért ne törölhetné el a gyilkolás törvényét? (...) Lehetséges, hogy fajunk kitart búskomorságában, őrültségében, hóbortjaiban, tébolyában és bódultságában, amíg csak el nem jön faggyal és sötétséggel a siralmas vég. Ez a világ talán gyógyíthatatlanul rossz. Én mindenesetre jól érzem magam benne.

Az emberiség egész története - amely tele van kínokkal, lelkesültségekkel, öldökléssel - esztelenek és dühöngők története.

Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.

Azt hinni, hogy a jövő nincs, mert mi még nem ismerjük, annyi, mint azt hinni, hogy egy könyv nincs befejezve, mert mi még nem olvastuk végig.

Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.

Nem hiszek, de szeretnék hinni. A hitet a legértékesebb jónak tartom, amiben részünk lehet e világon. Saint-Bartholoméban minden vasár-és ünnepnapon misére járok, és egyszer sem hallgattam végig a plébános prédikációját, hogy így ne szóltam volna magamhoz: "Mindenemet, amim csak van, házamat, földjeimet, erdeimet odaadnám, ha olyan buta lehetnék, mint ez az állat."

Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyû életnek képzelte.

A tûnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.

Az olyan események, amelyek messziről különösnek látszanának, mihelyst mellettünk játszódnak le, egyszerre természetessé válnak, mint ahogyan valójában azok is; mindennapos módon zajlanak le, egész sereg apró tényre bomlanak, és lassanként belevesznek az élet megszokott szürkeségébe.

Az a jó az öregségben, hogy a férfiak már nem okozhatnak nekünk fájdalmat.

Az ember azt szereti, amit lehet, ahogyan lehet, és azzal, amije van.

Jobb, ha olyan ostobák vagyunk, mint a többiek, mintsem hogy olyan okosak legyünk, mint senki más.

Az ostobaság: a boldogságra való alkalmasság, a tökéletes megelégedettség. Ez a legfőbb jó egy civilizált társadalomban.

Hogy vágyunk valakire, azt egy édes és félelmetes erő okozza, amely hatalmasabb a szépségnél. Ráakadunk egy asszonyra, ezer meg ezer között, s mihelyt a miénk lett, nem bírjuk többé elhagyni, mindig kell nekünk, s újra meg újra megkívánjuk. Húsának a hamva az, ami ezt a gyógyíthatatlan szerelmi bajt előidézi. S még másvalami is, ami megmondhatatlan: testének a lelke.

Bölcsességre vall egyetértésben élni olyanokkal, akiket nem tudunk elhagyni.

Önmagában semmi sem tisztességes, vagy tisztességtelen - amint önmagában semmi sem jó, vagy rossz, és semmi sem igazságos, vagy igazságtalan, kellemes vagy kínos. Az emberi gondolkodás ruházza fel az élet dolgait ezekkel a tulajdonságokkal, mint ahogy a só ízesíti meg az ételeket.

A bolond akkor a legijesztőbb, ha igazat mond.