Anita Moorjani

Az empátia tényleg lényeges dolog. Azonban feltennék neked egy kérdést: mi van akkor, ha nem szereted magadat? Mennyire fog mûködni, a "szeresd felebarátodat, mint magadat", ha te magadat sem szereted?

Lehetetlen őszintén szeretni másokat, amíg meg nem tanuljuk feltétel nélkül szeretni magunkat. Az a tévhit, hogy szeretni magunkat önző dolog, teljesen az ellentéte annak, amit hinnünk kell ahhoz, hogy teljes és boldog életet élhessünk. Ezért érzem én azt, hogy egy feje tetején álló világban élünk, amelyben éppen az ellenkezőjét tanítják annak, ami igazán segítene nekünk az életben. És azokat, akik valamiképp belebotlanak az arról szóló igazságba, milyen fontos szeretnünk magunkat, gyakran elítélik ennek az igazságnak a gyakorlásáért, ami miatt sokan félünk beismerni az ebbe vetett hitünket.

A valódi feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy azt akarjuk a másiknak, amit a másik magának, valamint hagyjuk, hogy a másik őszintén önmaga legyen - még akkor is, ha ehhez el kell engedni őt - ahelyett, hogy azt várnánk el tőle, hogy a mi elképzelésünkhöz igazodva megváltozzon.

Egyik nem sem felsőbbrendû vagy alsóbbrendû a másiknál - mind fontos sajátosságokkal rendelkezik, amelyekre szükség van egy teljes és kiegyensúlyozott egészhez.

A fájdalom elfogadása egyben lehetőség, hogy meglássuk a vele járó ajándékokat.

Életünk eseményei és körülményei nem csupán a gondolatainkon és a hozzáállásunkon alapulnak, hanem azon is, akik vagyunk, és hogy ezt mennyire fogadjuk el és tudjuk kifejezésre juttatni.

Ha negatív gondolataink vannak, az nem azt jelenti, hogy negatív személyiségek vagyunk, vagy bajt okozunk magunknak - azt jelenti, hogy emberek vagyunk.

Amikor félelmet vagy negativitást érzünk, ne küzdjünk ellenük és ne ítéljük el magunkat miattuk. Ehelyett fogadjuk el és teljes mértékben éljük át ezeket az érzelmeket, hogy fennakadás nélkül keresztüljuthassunk rajtuk.

Ne féljünk attól, hogy nem jól csinálunk valamit, vagy nem vagyunk elég jók! Az ilyen jellegû félelem teljesen alaptalan. Az élet nem arról szól, hogy mindent jól csináljunk, megtaláljuk a helyes választ a nagy kérdésekre (vagy akár a kicsikre), elolvassuk az összes arra érdemes könyvet, elvégezzük a megfelelő tanfolyamokat, vagy mesterektől tanuljunk. Ahogyan arról sem, hogy voltak-e mély, spirituális élményeink, sikerült-e módosult tudatállapotba kerülnünk, vagy tömegek spirituális guruja voltunk-e. (...) Az egyetlen dolog, ami számít, hogy hagyjuk magunkat annak lenni, akit vagyunk! Ilyen egyszerû! Legyünk önmagunk - az igazi, valódi énünk! Legyünk a szeretet, ami vagyunk. Ragyogjon a fényünk a lehető legfényesebben! És amíg tart, ne felejtsük el élvezni az utazást, és jól érezni - nagyon jól erezni magunkat!

Az univerzum legnagyobb igazságai nem kívül vannak, és nem a csillagok és a bolygók tanulmányozásával értjük meg őket. Az igazságok bennünk, a szívünk, a lelkünk és a szellemünk nagy szépségében vannak. Amíg nem értjük azt, ami belül van, azt sem értjük meg, ami kívül van.

Sokkal jobban hiszek a példamutatásban és az olyan helyzetek megteremtésében, amelyekben ki-ki felismerheti a maga igazságát.

A vallás nem más, mint az igazság keresésének útja. A vallás nem az igazság. A vallás csak egy út. És minden ember másik úton jár.

Nem félek semmitől. Nem félek a betegségtől, az öregedéstől, a haláltól, a pénzveszteségtől vagy bármi mástól. Nincs igazán mitől félni, ha a halál már nem tölt el rettegéssel, hiszen mindig azt tartjuk a legrosszabb eshetőségnek. Ha a legrosszabbtól már nem rettegsz, mi más marad?

Én döntöm el, hagyom-e vagy sem, hogy belépjen az életembe mindaz, amit akarok.

Sokan kérdezik, vajon lehetséges-e túlságosan szeretni önmagunkat. Hol van az a határ, amin túl ez már önzésnek számít? Szerintem nincs ilyen lehetőség. Nincs határ. Az önzés önmagunk szeretetének hiánya. A világunk éppen ettől szenved, mert mi emberek túlságosan foglyai vagyunk a bizonytalanságnak, ítélkezésnek és a szabályozásnak. Ha valakit feltétel nélkül akarok szeretni, magam iránt is ugyanazt kell éreznem. Nem tudok olyasmit adni, ami nekem nincs.

Kár, hogy mindig önmagunkon kívül keressük a válaszainkat - a vallásban, az orvostudományban, a tudományos tanulmányokban, a könyvekben vagy más embereknél. Azt hisszük, az igazság valahol odakint van, bár még megfoghatatlan. És miközben így teszünk, egyre elveszettebbé válunk, és láthatóan mind jobban eltávolodunk attól, akik valójában vagyunk.

Ha rosszul érezzük magunkat, és azt gondoljuk, valami gond van velünk - csinálnunk kellene valamit, vagy össze kellene szednünk magunkat -, kívül kezdjük keresni a válaszokat. Abban a reményben fordulunk a többiekhez, hogy ők majd helyrehoznak. Egy ideig talán jobban is érezzük magunkat, de ez csak átmeneti, és aztán végül még rosszabbul leszünk. Viszont ha elkezdünk ráhangolódni arra a valakire, akivé az élet szánt bennünket - és összehangolódunk azokkal az érzelmekkel, amelyek motiválnak -, akkor a lelkünkkel és a saját nagyszerûségünkkel kapcsolódunk össze. Ha hagyjuk, hogy létrejöjjön a kapcsolat, és magunkhoz vesszük a hatalmat, akkor tisztán látunk, és az életünk mûködni kezd.

Azt hiszem, aki másnak árt, csak a saját fájdalma, a korlátozottság és az elkülönülés érzése miatt teszi ezt. (...) Képzeld csak el, mennyire boldogtalanok lehetnek, ha képesek ilyen fájdalmat okozni valaki másnak, ezért az ítélkezés vagy halál utáni további szenvedés helyett nekik van a legnagyobb szükségük az együttérzésre.

Az önmagunkkal törődés, csakúgy, mint a mások iránti őszinte szeretet, soha nem lehet túl sok.

A vallás olyasmi, amit mi magunk teremtettünk, hogy segítsen élni, vagy megérteni a halált.