Anne Rice

Ha már nem lesz más, csak sivatag, én akkor is ott akarok lenni, hogy lássam a dûnék vonulását. Ha egyetlen lámpa marad a világon, én annak is nézni akarom a lángját.

Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tûnik, ahol büntetését kell letöltenie.

Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nem csak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.

A nők is csak emberek, időnként még különb emberek is a férfiaknál, szelídebbek, kedvesebbek.

Mindkét szülőnek akarnia kell a gyereket, de miért van joga csak az egyik szülőnek eldönteni, hogy nem jöhet a világra?

Ez nyughatatlan zene. Ez a gyalogló nem adja fel. Előre, fölfelé, tovább, most már nem számít az erdő, sem a fák. Annyi számít, hogy megyünk... és ha jut is megint egy kis boldogság - a fennsík édes, ujjongó boldogsága - ezúttal beledobognak a közeledő lépések. Mert nincs megállás. Addig, amíg nincsen vége.

De könnyû kívánni a halált, ha nincsen semmi bajunk! De könnyû beleszeretni a halálba annyira, amennyire én voltam szerelmes belé világéletemben, holott láttam, hogyan roppannak össze leghûségesebb imádói, mikor eljön a vég, hogyan sikoltozzák, hadd éljek még, mintha semmi értelme sem lenne a fekete fátylaknak, a liliomoknak, a gyertyaillatnak, és a sírgödör grandiózus ígéretének. Tudtam ezt. De azért mindig azt kívántam, hogy bár haltam volna meg. Így bírtam ki az életet.

Szédültem. Úgy éreztem, megláttam a kivezető utat a sivárságból, ám ez az út hideg és sötét volt, és kanyarjai az örök sötétség országába vezettek, ahol a nyers földszag az egyetlen, amit érezni lehet a kézen, a bőrön, a ruhán.

Ó, igen, a hatalmas elméletek megnyugtatják az embert, és ha úgy érezzük, hogy csúszni kezdünk a reménytelenség felé, össze kell hoznunk valami hatalmas elméletet a minket körülvevő semmiről, és akkor majd nem csúszni fogunk, hanem lógunk a magunk barkácsolta állványzaton, ami ugyanolyan értelmetlen, de túlságosan aprólékos, hogy csak úgy legyinteni lehessen rá.

Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél.

Fogtam a hosszú viaszgyertyát, beletartottam egy lángba, és új tüzet gyújtottam. A pici láng megnyúlt, és aranyvörös lett. Csoda, gondoltam. Mennyi láng lesz egy pici lángból; egy pici láng tûzbe boríthat egy egész világot. Ugye, hogy ezzel az egyszerû mozdulattal még én is gyarapítottam a világ világosságát?

Lassan ismerni meg a gonoszt, vagy egyetlen ugrással a karjai közé vetni magunkat... végül is egyre megy.

Rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted.

Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyûlöletére.

Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.

Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.

Mint medalionba zárt képek, oly közel van szívemhez megannyi emlék, de szörnyû képek ezek, egyetlen mûvész vagy fényképezőgép se örökítené meg soha.

A gonoszság nézőpont kérdése.

Nincs más ellenségünk, csak a félelem.

Egyre szólt a dal, amely bánatban fogant, amelyet bánatosan kell muzsikálni, és amelynek édessé vagy legendássá vagy mindkettővé kell magasztalnia a bánatot. A jelen visszahúzódott.