Báthori Csaba

A világnak azokon a gyerekkori lélekföldrajzi tájain, amelyek Isten és ember háta mögött helyezkednek el, valahogy kibogozhatatlan és életre szóló egységben jelennek meg a világ jó és rossz juttatásai.

Gondtalan éltem, elpengettem az időt. Idő és számadás nyomaszt, és úgy halok meg, hogy nem tudok időmről számot adni. Ki tudna számot adni elveszett időről?

Az igazságot sejtelmek, elfelejtett belátások, elfojtott neheztelések, reménnyé hígított bosszúvágyak, hullámzó rokon- és ellenszenvek állják körül, és azok idővel mind az igazság részei akarnak lenni.

A dolgok minden tudatban más árnyékot és fényt vetnek, és soha nem lehet tudni, mikor mutatják meg új természetüket, váratlan kezdetüket vagy időleges kihunyásukat.

Ha ugyanarról később mond valamit ugyanaz a személy, az más. Én holnap más leszek, mint aki ma vagyok. A múltam is más, a jelenem is más, a jövőm is más az időben.

Mindig mélyről kell beszélni, még akkor is, ha a szó mágiája néha elborítani látszik az állati és emberi történetek igazságait.