Beau Lotto

Az agyunk őseink természetes kiválasztódás útján létrejött észlelési reflexeinek a megtestesülése, amelyek egyesültek a saját reflexeinkkel és a bennünket körülvevő kultúráéval is. Ezeket viszont a fejlődés és tanulás mechanizmusai befolyásolták, aminek eredményeként csak azt látjuk, ami a múltban segítette az életben maradásunkat - és semmi mást.

A bizonytalanság az a probléma, amelynek megoldására az agyunk kifejlődött.

Az ember soha nem lehet "érintetlen" az összekapcsolt, folyamatosan változó világban. Mindig lesznek olyan események, amelyek kisiklatják az életét, amelyekre nem gondolt, legyen szó a londoni időjárás előre nem látott megváltozásáról, amely miatt nem tudja megtartani a szombat délutánra tervezett kerti sütögetést, vagy mondjuk arról, hogy a londoniak egyik napról a másikra az Európai Unión kívül találják magukat. Ezért fejlődött úgy az agyunk, hogy fogja az eredendően bizonytalant, és bizonyossággá alakítja át azt, ahogyan minden nap minden másodpercében teszi.

Soha semmi érdekes nem történik aktív kétségek nélkül. A mi kultúránkban mégis gyakran lekicsinylik a kétséget, mivel a határozatlansággal, az önbizalomhiánnyal és ezáltal a gyengeséggel tartják összefüggőnek. Itt megint csak az ellenkezője mellett kell érvelnem: (...) "kételkedj, de cselekedj... alázattal" a legjobb dolog, amit valaki csak tehet. Kételkedjen bátran, és az agya azon új észlelések által jutalmazza meg ezért, amelyeket ez az új folyamat nyit meg ön előtt.

Az emberi agyat az teszi gyönyörûvé, hogy tele van tévképzetekkel.

Nem lesz önből zseniális szakács, csak mert képes recept alapján egyszer finomat főzni; ez csupán azt jelenti, hogy jól tudja követni az utasításokat. Lehet, hogy egyszer jól bevált, de nem tett szert általa olyan tudásra, amelynek alapján képes magától is fantasztikus fogásokat készíteni, mivel sejtelme sincs róla, mitől volt jó az a bizonyos recept. Egy jó séf többek között attól lesz jó séf, hogy megérti, miért (és hogyan) jó az a recept.

Nem teszünk mást, mint reagálunk, cselekszünk, aztán újra reagálunk és újra cselekszünk (és soha nem cselekszünk megelőző jelleggel). A gond az, hogy az információhoz nem társul útmutatás, amely megmondaná, hogyan kell cselekedni. A valóság nem mondja meg, miként viselkedjünk. A főnevek nem diktálják az igét.

Egy másik ember éppen olyan, mint bármely más fizikai dolog: eredendően értelmetlen információk forrása.

Az agy nem kizárólag puha szivacsjátékokra vágyik. A gyereknek muszáj megtanulnia, hogyha elesik, újra fel tud állni, mert ezáltal mind rövid, mind hosszú távon szívósabbá válik.

Akit vatta közt nevelnek fel, az maga is vatta lesz: puha, pelyhes és roppant sebezhető.

A kapcsolatokban az, ami egykor a másikhoz vonzott bennünket (például a nagylelkûsége vagy a humora), idővel megszûnik csodálatosnak lenni, és megszokott lesz. Ami pedig megszokott, azt el is várjuk. Ennek az az ára, hogy az illetőt már nem csodálatosan elhajlónak vagy egyedinek látjuk, hanem normálisnak, s ezzel azt kockáztatjuk, hogy a jelenlétét magától értetődőnek vesszük.

Akik a múlt jelentését befolyásolják, azok formálják az alapokat, amelyeknek megfelelően a múlttal azonosulók a jövőben viselkedni fognak.

Az igazi érték nem a tudás, hanem a megértés.

Sokkal megbízhatóbb az emberek viselkedését tanulmányozni, nem pedig azt, hogyan értelmezik azt ők maguk.

Annyira gyorsan rohanunk a rövid távú kockázatok csökkentése felé, hogy társadalmunkban már egy helyben állni is viszonylag kockázatos.

A hisztizés az uralom egy formája.

A politikában a "hátraarc" vagy "180 fokos fordulat" fogalmát mindig negatívan ábrázolják. Gondoljunk csak bele egy pillanatra, mekkora butaság ez! Valóban azt akarjuk, hogy a politikusaink - vagy bárki más - akkor is kitartsanak amellett, amit "igaznak tételeznek fel", amikor a bizonyítékok (olykor döntő bizonyítékok) ellene szólnak, különösen annak tudatában, hogy ami tegnap "igaz" volt, az nem szükségszerûen igaz ma is? Vagy inkább olyan politikusokat (és általában vezetőket) szeretnénk, akik a rugalmas gondolkozást testesítik meg, olyan embereket, akik éppoly pragmatikusan képlékenyek, mint a gondolataikat létrehozó agyuk?

A jellemünk a konfliktusban mutatkozik meg és teremtődik meg.

A kreativitás rövid távon veszteséges (hosszú távon viszont nem az).

A szakértők gyakran nem túl jók a kérdésfeltevésben, mivel tudják, hogy mely kérdéseket nem szabad feltenniük. Csakhogy szinte nincs olyan érdekes felfedezés, amely a "jó" kérdés feltevéséből születne - sokkal inkább az "ostobának" tûnő kérdésekből erednek. Erre vezethető vissza az is, hogy a szakértők gyakran viszonylag kevés kreativitást tanúsítanak, viszont meglehetősen hatékonyak.