Benoite Groult

A szerelem mindig az anyaság vagy a foglalkozás energiáiból vesz el, ezért szüntelen bûntudatban él az ember.

A szerelem olyan, mint a nap, nem lehet berakni a csûrbe. Mindig egyetlen, és eltûnik, mint a tengerbe visszasodródó hullám.

Az élet nagy pillanatai, a születés, a betegség, a halál visszavezetik az embert a legközönségesebb közhelyekhez, és kész szókapcsolatokat adnak a szájába, amelyek a népi bölcsességből születtek, s a tudós nyelvnél jobban közvetítik zsigereink mozdulatait.

Senki se próbálhat ki annyi emberi lényt, férfit vagy nőt, hogy megtudja, hol a szerelem határa.

Ismeretlen lények szunnyadnak bennünk, és sokuk soha fel se ébred.

Valahányszor a szerelem után fut az ember, visszaváltozik kislánnyá.

Olyanok a szerelmesek, mint a gyerekek: soha bele nem unnak a történeteikbe.

Ha arra gondolok, hogy élsz valahol a világon, és néha eszedbe jutok, könnyebb az életem.

Ahogy idősödik az ember, hajlamos volna elfojtani (...) a régi énjeit azzal a személyiséggel, amelyiket az igazinak véli. De valójában mind megvan, csak a hívásra, csak az alkalomra vár, hogy pimasz üdeségének teljes fegyverzetében napvilágra bukkanjon.

Az időt, az embereket úgy választjuk ki, hogy még azt se tudjuk, mi kell egyéniségünk leghomályosabb szegmentumának. Csak aztán jövünk rá, hogy aki kell, az más, mint akivel élni tudunk.