Bertha Bulcsu

Egy brutális rabló világban mit ér az alázat, szeretet, megbocsátás? Aki nem tülekszik nálunk, az egy autóbuszra sem tud felszállni, mert félrelökik. (...) Mégis mindig hisz az ember valakiben, vagy valamiben... Istenben, megváltásban, tavaszi újrakezdésben, új, jobb, igazságosabb hazában, emberi szóban, nők férfiakban, férfiak nőkben és gyermekekben. A földhözragadt materializmussal (van másfajta is) szemben a hit fölénye óriási, mert a hívő embernek a lehetetlen lehetséges.

Rossz világ van, mert munkanélküli, bizonytalan sorsú emberek üveggyûjtögetésből élnek... Jó világ van, mert a szemetesládák, a bokrok alja, az árkok tele vannak pezsgősüveggel, s még a szemétben guberálók is autón járnak.

Az ember huszonkét éves korában még mindent tud, csak később, harmincévesen kezd kételkedni a tudásában, s hatvan felett gondolkodik el azon, hogy mi az ördögnek járt az egyetemre, ha semmi olyant nem tanult, ami megvédelmezte volna, de legalább elviselhetővé tette volna az életet?

Az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma.

Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni, lehúzni a vitorlákat és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvízen, s eltûnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat egy szebb bútordarabért, autóért, vagy egyszerûen csak a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvû világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.

Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.

Az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerûsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.

Eszembe jutnak a városi reggelek, a hörgő autóbuszokkal, az elakadt, egymás bûzében fuldokló autókkal, a kedvetlen, ingerült tömeggel, a rosszkedvû megérkezésekkel a munkahelyekre. A karambolok, szirénázó rendőr-és mentőautók. A csőd, amit városainkban összehoztunk. A gyermekek, akiket, mint egy laboratóriumban, a szmognak támaszkodó lakásfalak között szerelmeskedtünk össze. Akik a rigót és a verebet nem tudják megkülönböztetni, s mindegyikre azt mondják, hogy madár.

A legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyûséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás.

A kellemetlen helyzeteket (...) az emberi hülyeség teszi elviselhetővé. A korlátaink védenek bennünket, mint a pajzs. Minél többet tud az ember a világról, érzelmileg és idegileg annál kiszolgáltatottabb.

Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelû indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá.

Az emberi élet célja nem a testi, hanem a szellemi töltekezés.

A csodáról nem lehet előre tudni, hogy csoda, csak megtörténik az emberrel, és minden megszépül.