Bertók László

Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tûnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több, az egészet, ami úgy tûnik, nélküled is létezik, mûködik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyûröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

A jelen annyi csak, hogy rögtön azután, amikor elmúlt, emlékezetedbe vésed a pillanatot, miközben észrevétlenül elillan a tulajdonképpeni jelen.

A fájdalomban részenként szól a test, de az egész ott van.

Amit két szóval pláne eggyel elmondhatsz, maradjon sóhaj.

A lelket nem a stressz, saját súlya nyomja szét, amikor üres lesz.

Több alázatra, s nem anyázásra ok, hogy el vagy akadva.

Mennék, ha hagynál. Ha nem mondogatnád folyton, hogy "magad maradtál".

Az arcodra, ha nem vigyázol, drasztikusan ráfagy a máshol. A nem úgy, a nem most, a nem te, a "mintha már", a "csak a teste". Véletlenül nézel a tükörbe, s akit látsz, egy idegen ürge.

Emberi számítás szerint megvalósulnak álmaink. Az enyém benned, tiéd másban, és ami mégsem, az is számtan. Hát ne tékozold el magad, ha a tükörben nem te vagy.

Van a valóság s van a tény a köztes ûr a gondolat ordítozunk hát nagyokat aki hangos az a legény

Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot.

Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, csak nem merte kimondani, mi több, bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka (a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?, beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb, akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.

Mikor a poklok fenekére érsz, jössz rá, hogy a menny megvolt.

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház, egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz. A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat, Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Vigasztal, hogy a gyorsuló demenciát fékezni fogja az intelligenciád.

Egy szó, egy érintés, a szemek, gesztusok... S a villanás, mikor érzed, hogy hazudott.

Valakinek úgy jó, hogy félj, hogy féljetek? S higgyétek, hogy ő majd megment benneteket?

Akkor hát félsz vagy írsz? Ez a döntő kérdés. S a válasz, hogy írni csak úgy tudsz, ha nem félsz.