Bodor Pál

Rendet sem tudott tartani - mert ehhez parancsolni kellett volna a tárgyaknak. Csak rendet csinálni tudott: amikor a hangulatának pillanatnyilag rend kellett. S mert különös természetét nem tudta össze nem vetni a világéval, szenvedett a rendet tartani nem tudástól: úgy érezte, mindig minden kifolyik az ujjai között. Kifolynak a szavak, a tárgyak, az érzelmek is talán.

Mondd meg, mekkora a te idődben az átlagos életkor, mondd meg, hány embert mentettek meg a te idődben a korai haláltól, mondd meg, mennyire szerették lakóid az életet - és megmondom, milyen vagy. Mert amióta vagyunk, halálról tudatosan gondolkodó állatok: emberek - a halállal viaskodunk.

A gravitáció akkor igazán igaz, amikor zuhanunk, a levegő akkor, ha fulladozunk.

Az elnyomás gyakran érzékenyebbé, finomabbá, fogékonyabbá tesz.

A nő egyik lehetséges szekszepilje: a gyöngesége. Különösen a férfias férfiak szemében.

A világon semmi sem késztetheti az embereket arra, hogy azt gondolják a halottról, amit az élőről gondoltak.

Senki sem kerülheti el a magára ébredés földlökés pillanatát.

A szeretet óhatatlanul a máshoz kapcsolódás. Ahogyan egyetlen tárgy mellett nincsen értelme az egyenlőségi jelnek, ahogyan a nullába beírt egyenlőségi jel a nullával egyenlő, ahogyan csak két különböző fém között fejlődik áram, ahogyan csak valakivel szemben lehet igazam, ahogy nincs jelen múlt nélkül és mínusz plusz nélkül, ahogyan a mozgás csak a mozdulatlansággal szemben igaz, ahogy a halál csak élőre csaphat le.

Az ember az egyetlen, halálra tudatosan gondoló állat. Az emberi előrelátás a halálfélelemmel kezdődött. Az állatok, ha fogalmakban gondolkoznának, nyilván örök életûeknek gondolnák magukat. Félni ők is félnek a haláltól, de csak a veszély pillanatában. Azaz: nem járja meg az eszüket, hogy egyszer mindenképpen meghalnak.

Vannak sebek, amelyek csak akkor fájnak, ha megmozdul az ember. Az állóképet lassan megszokja az ember, a változatlanság, a kép elemeinek egymáshoz való változatlan viszonya hasonlít a logikához, ahogyan a törvényszerût az állandóban keressük, tehát lassan magyarázatot kapott bennem minden, és mert az emberben az alvadási, a gyógyítási és gyógyulási tendenciák nagyon erősek, előbb vékony réteg növi be a legfájdalmasabb pontokat, aztán mind jobban erősödik ez a réteg, ezen siklik át, ezen ugorja át az ember a kezdetben érthetetlent, képtelent, elviselhetetlent.

Csak bevallott titkainkkal horgonyzunk le mélyen a másik lelkében.

Nem, határozottan nem értjük az emberformájú lényeket, ha tőlünk teljesen eltérően viselkednek. És nemcsak akkor nem értjük őket, ha gonoszak. Akkor sem értjük őket, ha más az észjárásuk. Akkor sem értjük őket, ha sokkal gyengébbek, mint mi. Ha sokkal jobbak, mint mi.

A kék folt - ütések nyoma, fájdalom érzése, és kit nem ért ütés? Ha a hajszálerek törékenyek - rettentő betegség ez -, a simogatásnak is nyoma marad. És a kék folt színt vált lassan, mintha süllyedne, lilás lesz, és sárga folt lesz, mintha a bőr alá süllyedne, láthatatlanul mind mélyebbre, az idegekbe, az életrajzunkba, oda, ahol nem múlik el soha. Ütés ütés mellé, kék, belső égbolt, kalapácsütések kovácsolta kék égbolt.

Sorsából nem vándorolhat ki az ember.

A világ majd minden sarkában ma már könnyebb fegyverhez jutni, mint álláshoz.