Bodor Pál

A közhely, részben megszokottsága, részben igazságtartalma miatt... sokaknak legalább akkora öröm, mint másoknak az új igazság felfedezése.

Már a téma és stílusválasztás is olvasóválasztás.

Minél élesebb (...) egy érzés, annál inkább igényli a magyarázatot.

Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én.

A rendkívül érzékeny emberek lelkét védett területnek kellene nyilvánítani - de hát erre nincs ideje a siető társadalomnak.

Önmagunkról csak elméleteket gyártunk: elítélő és megbocsátó elméleteket - önmagunkhoz nincsenek érzelmeink. Az önzés nem önszeretet - mint ahogyan a has éhsége, az egyensúlyérzékünk, a légszomj sem önszeretet, hanem csak a szervezet mûködésének törvénye. Nem igaz, hogy szeretjük magunkat. Talán sajnáljuk olykor magunkat - amikor halottainkat gyászolván a magunk halálától érzékenyülünk el -, talán féltjük magunkat, de nem szeretjük.

Nyilvánvaló, hogy a szereplésünkkel lezajlott történetekről szóló vallomásaink akkor is hamisak, ha kegyetlenül törekszünk az őszinteségre. Hamis a kép önmagunkról... Mert önmagunkkal szemben nem lehetünk tárgyilagos fölényben... Mentegetjük magunkat elnézően és ostorozzuk magunkat bûnhődésre vágyva, de nem tudjuk önmagunkat igazán, szívből és rosszindulat nélkül kinevetni.

A beteg és gyönge ember lázadása volt ez a szembeszegülés az órarenddel és a szokásokkal, a szerzés kényszerével és a fegyelem diktátumával. Gyenge volt s ezért makacs. Nem volt képes fölfedezni a fegyelem örömét, mert ez az igazodni tudó győztesek öröme.

Az utcakövek, a lépcsők, a falak, az emberek nincsenek vattából, nem arra valók, hogy bennünket óvóan körülvegyenek.

A gonosz embernek is keze van meg kalapja, ő is marhabélszínt eszik, és őt is anya szülte - tehát igen hasonlít ránk, csak éppen teljesen másképp mûködik.

Rejtegette titkait, mint a mániákus háziasszonyok a tavalyelőtti megcukrosodott befőttet vagy az illatos szappant a fehérnemûs szekrényben. Időnként, nagy napokon, elővett egyet s mást a kis titkai közül, a kis jelentéktelen titkai közül, kigöngyölte és nagy gesztussal odaajándékozta, kitüntetés- és megvesztegetésképpen...

Õ soha semmit sem mondott el magáról. Csak úgy, néha, egy-egy elejtett szót. Félt. Attól félt, hogy ő többet ad, mint amennyit kap.

Az élő ember arca sosem tükröm, talán mert olyan mozgékony és változó, önmagára sem mindig hasonlító; mert vajon egyaránt önmagára hasonlít a mosolygó és zokogó ember is? Nem, az embernek nem mindegyik arca azonos önmagával; a sok lehetséges arca, a sok lehetséges arckifejezése, fintora, szemöldökrándítása, ránca, csodálkozása, elsötétülése, derûje, borúja, dühe közül csak egy - vagy talán kettő? három? - jellemző igazán az emberre, aki az arc mögött él.

A lélek, ha támadni képtelen, s ha önvédelemre is végül képtelennek érzi magát: a ki nem próbált avagy kudarcot vallott fegyvereivel saját maga ellen fordul.

Egyazon víz más és más hullámai, ahogyan az időről magáról sosem tudni, gyarapodik-e avagy apad lepergett perceivel, reánk rakódik avagy önmagát temeti, a magasba emel vagy mind mélyebbre süllyed önmagában.

Ha egy embert ismerni annyit jelent, hogy ki tudjuk előre számítani, hogy mire hogyan reagál s miről mi a véleménye, akkor jól ismerem. De azt hiszem, ez mégis csak a látszat. Hogy úgy mondjam, tapasztalati úton megtanultam, de a belső mechanizmust nem ismerem és nem értem. Mint a kuruzslók. Évezredek alatt az emberek kitapasztalták, hogy melyik fû, virág, forrásvíz mire jó - de nem tudták, miért. Attól még használhatták a gyógyfüveiket, mégpedig tévedés nélkül. Csak éppen - mondjuk - képtelenek voltak szintetikus úton gyógyszereket előállítani.

Olyan felületesen élünk olykor egymás mellett, hogy valaki eltûnhet közülünk észrevétlenül, mint egy színes folt, amelyről alig tudunk valamit. Elsuhan, mint egy színes folt, kéklő bélyeg az emlékezetünkben.

Fegyelmezni akarom magam. Elvégre a tudomány: fegyelem, legfőképpen önfegyelem. A rációmra akarok hallgatni.

Menj végig, ember, az utcán, vasárnap. Amikor mindenki sétál, van időd megfigyelni az arcokat. Talán mindenki súlyos - és kevésbé súlyos - bûnök hordozója. Néha akaratától függetlenül.

A nők azok közül választanak, akiktől félnek.