Borisz Leonyidovics Paszternak

Minél jobban behódol az ember a szépségnek, annál távolabbra kerül a jóságtól.

A serdülőkornak át kell esnie a tisztaságszenvedély különböző válfajain.

A zene az örökkévalóság idejében jár, mint az élet a regényekben, míg szól. De alighogy elhallgat, a botrány érzése fogja el az embert, mintha leöntötték volna hideg vízzel, vagy öltözetlenül lepték volna meg.

Az egyszerû nép gyermekei hamar felnőnek.

A világon minden mozgás külön-külön kimért-józan, együttvéve pedig ellenőrizetlen-részeg attól a közös áramtól, amely összeköti őket. Az emberek fáradoznak, sürgölődnek a tulajdon gondjaik gépezetének vonzáskörében. De nem mûködnének a gépezetek, ha legfontosabb regulátoruk nem a legmagasabb fokú és alapvető gondtalanság lenne. Ez a gondtalanság az emberi létformák folyamatosságának érzékeléséből fakad, abból a meggyőződésből, hogy egyik létforma átmegy a másikba, abból a boldogító érzésből, hogy ami történik, nemcsak a földön megy végbe, ahova a holtakat elhantolják, hanem még valahol máshol is, ott, amit egyik ember Isten Országának nevez, a másik történelemnek, a harmadik meg megint máshogy.

Minden elnyomó tehetségtelen.

A felebaráti szeretet az élő energiának az a legmagasabb rendû alakja, amely betölti az ember szívét, és kiáradni, adakozni törekszik.

Az ember nem a természetben él, hanem a történelemben.

Az igazságot csak egymaga keresheti az ember, és csak úgy, ha szakít mindenkivel, aki elégtelenül szereti.

A nyájösztön a tehetetlenség menedéke.

Az, ami pontosan meghatározott, elrendezett, tényszerû, soha nem elég, hogy átfogja a teljes igazságot: az élet mindig túlcsordul a serleg peremén.