Buda László

Az ajándéknak (...) a rizikó a legizgalmasabb része, ezért érdemes igazán ajándékozni!

Érdekes megtapasztalni a karácsonyt egy csomó idegen ember között, ahol egy szaloncukor, egy mosoly, kis beszélgetés megrendítően széppé teheti az ünnepet. De persze jóval könnyebb a szeretettel kapcsolatba kerülni, ha van hozzá társ, bármilyen társ.

Telepakoltuk a karácsonyt rengeteg olyan szokással, előkészülettel - a kötelező ajándékozás, bevásárlás, sütés-főzés, porszívózás -, amik megnehezítik azt, hogy lélekben el tudjunk csendesedni karácsonyra. Ha eleve rohanással, elintéznivalókkal, információkkal, étellel-itallal túltelítve érkezünk a karácsonyba, akkor nagyon nehéz valami extrát még befogadni.

Ha teljesen egyedül van az ember, azt nagyon nehéz feldolgozni. De óriási tudás és óriási kincs, ha valaki megtanulja, hogyan legyen jóban magával, hogyan érezze magát igazán remekül a saját társaságában.

Az életünk nagy része arról szól, hogy társat keresünk, valaki mással együtt találjuk meg a boldogságot. Ha ez a kapcsolat eltûnik, kirepülnek a gyerekek, meghal a házastárs, akkor ott találhat minket a hirtelen helyzet, hogy egyedül vagyunk, és fogalmunk sincs, hogy kell egyedül lenni.

Az élet mindennel, akár jóval, akár konfliktusokkal, kritikákkal együtt is ajándék.

Az emberi test végtelenül intelligens, bölcs és komplex rendszer, és amíg életben vagyunk, át van itatva tudatossággal, lélekkel, amitől a test él. A kommunikáció a test és a lakója között drámai módon eltûnt például az orvoslásból, és olyan módon vált lélektelenné, érthetetlenné, és megmagyarázhatatlanná egy csomó betegség, hogy ebből a szempontból kollektív analfabétákká kezdtünk válni.

Egy kapcsolat kialakítása, helyrehozása, megújítása nem könnyû, de még mindig jóval egyszerûbbnek tûnhet, ha a partner egy másik személy, mint ha, mondjuk, a saját tested.

Semmit nem vesz el tőlem az AI, ha nem adom oda. Csak ahhoz, hogy ne adjam oda, kell egy bizonyos tudatosság.

Az ember azt hiszi, hogy autonóm. Azt hiszi, hogy tudja, mit miért csinál. (...) Programok települnek a szoftverünkre vagy a hardverünkre vagy akár az idegrendszerünkre a korai hatások nyomán, és utána - még ha azt is hisszük, hogy autonóm lények vagyunk - nagyon nagy mértékben ezek az algoritmusok irányítanak minket.

A betegség gyakran kifejez valami fontosat, megvéd valamitől, segíti valaminek a feldolgozását, egyensúlyt teremt, figyelmeztet, kiutat mutat egy nehezen megoldható konfliktushelyzetből. Bizonyos helyzetekben egyszerûen szükségünk van rá, ami persze nem azt jelenti, hogy igényünk is lenne rá. Mindenesetre úgy tûnik, ilyen esetekben az elménk lehetővé teszi, hogy a természetes öngyógyító rendszerünk részlegesen és átmenetileg kikapcsoljon.

Aki elhanyagolja a saját testével való kapcsolatot, és lemond az önmagával folytatott szeretetteli, együttérző kommunikáció lehetőségéről, idővel egy merev, rideg, önkritikus belső világban találhatja magát, ahol nem jó érzés időzni, ahonnan menekülni kell. A lelkünk mélyéről fakadó igazság elhalkul, míg a test üzenete - hiába egyre hangosabb - zavaros és érthetetlen marad. Pedig jó tudni, hogy ha eltévedünk saját lelkünk útvesztőiben, a testünk ott van, mint végső iránytû, mely hûségesen tükrözi rólunk mindazt, amit a tudatunk elől igyekszünk elrejteni.

Az érzelmek, úgy tûnik, lelkünk vízszerû jelenségei. Csodás tud lenni, amikor egy-egy szép, egyszerû emberi érzés áthullámzik rajtunk, és életre kelti belső tájainkat. Szükségünk van rá, hogy - akár kellemesek, akár kellemetlenek ezek az élmények - szabadon áramolhassanak bennünk, átöblítve, megtisztítva, felüdítve lelkivilágunkat.