Caitlin Doughty

Olyan mesterien rejtjük el a halált, hogy az embernek szinte az az érzése támad, hogy mi vagyunk az első halhatatlan nemzedék. De nem azok vagyunk. Mindannyian meg fogunk halni, és ezt tudjuk is.

Szembenézni a halandósággal egyáltalán nem könnyû. Hogy elkerüljük ezt a szembesülést, inkább bekötjük a szemünket, és sötétben maradunk a halál és a haldoklás valóságát illetően. Csakhogy a tudatlanság nem áldás - csupán a rettegés egy mélyebb formája.

Bármennyire is a technológia uralmában élünk, elég egyetlen emberi holttest ahhoz, hogy visszarántson minket a valóságba, annak kíméletlen felismeréséhez, hogy csupán felmagasztalt állatok vagyunk, akik esznek, ürítenek, és elkerülhetetlenül a halál felé tartanak. Mindannyian csak jövőbeli holttestek vagyunk.

Minél tovább csinálsz olyasmit, ami nem áll összhangban a meggyőződéseddel, annál erősebben tiltakozik ellene a szervezeted.

Ha leszakadsz a telefonodról, attól - nincs mit szépíteni - jobban érzed magad. A többi olyan unalmas javaslathoz hasonlóan, mint hogy "végezz egy rövid meditációs gyakorlatot" vagy "sétálj egy kicsit", ha kilépsz a képernyő bûvöletéből, az igenis segít jelen lenni a világban.

Vajon olyan régóta dolgozunk a képességeinket meghaladóan, hogy már el is felejtettük, milyen egy kiegyensúlyozott nap?