Charlotte Bronte

Olyan nőkkel szemben, akiknek csak a külseje tetszik, akikről kiderül, hogy se szívük, se lelkük, olyan gonosz tudok lenni, mint maga az ördög. Nem bírom a közönségességüket, a kicsinyességüket, a butaságukat, a szeszélyeiket. De a tiszta szemûekhez, a tiszta szívûekhez, az őszinte szavúakhoz, a törhetetlen jellemûekhez - azokhoz, akik gyöngédek, mégis szilárdak, hajlékonyak, de következetesek - igenis gyöngéd és hûséges tudok lenni.

Mikor láttam, hogy szerelmemet egy gavallér kíséri haza, sziszegést véltem hallani, s a Hold sütötte balkon egyik zugából előtekergett a féltékenység zöld kígyója, bekúszott a kabátom alá és két perc alatt tönkremarta a szívemet.

Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserû és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.

Csak azokhoz akarok jó lenni, akik jók hozzám. Ha az ember mindig azt teszi, amit a kegyetlenek és igazságtalanok kívánnak tőle, ezzel nagyon is megkönnyíti a rossz emberek dolgát. A gonoszoknak akkor nem kell félniük semmitől, és így nem is igyekeznek megjavulni, hanem mindig gonoszabbak és gonoszabbak lesznek. Én azt gondolom: aki ok nélkül bánt, azt vissza kell ütni, olyan keményen, hogy elmenjen a kedve a kegyetlenkedéstől.

De a rendesen élő, józan ember sosem esik kétségbe. Elveszti a vagyonát: ez olyan kemény csapás, hogy egy pillanatra beletántorodik. De már szedi is össze az erejét, a sérelem maga készteti, hogy talpra álljon, hogy segítsen magán, cselekvéssel vigasztalódik. Nagybeteg lesz: de van benne türelem; amit nem lehet meggyógyítani, azt is elviseli. Fájdalom taglózza le, vonagló tagjait görcs rángatja: ő viszont a remény horgonyába kapaszkodik. A halál a legkedvesebbtől fosztja meg, gyökerestül tépi ki, szaggatja szét a hajtást, melyre érzelmei rátekeredtek: komor gyász, borzalmas seb. Ám virrad a reggel, betekint a vallás az elhagyott ház ablakán, és azt mondja: majd egy másik világban, más életben újra találkozol a kedvessel.

A hiba beismerése már nagy lépés a javulás útján.

Az előérzet furcsa valami; a rokonszenv is megmagyarázhatatlan, és aztán vannak néha titkos jelek is, és a három együtt olyan titokzatosságot alkot, amelynek nyitjára még nem jött rá az emberiség.

Képtelen lettem volna elaludni, míg a hálóruhám ráncában nem tudom; s ha mellettem feküdt békén, jó melegen, voltaképpen boldog voltam abban a hitben, hogy boldog ő is.

Miért roskadnánk magunkba fájdalmunkban, mikor az élet úgyis oly rövid, a halál pedig feltétlenül a boldogság kapuja, s a dicsőségé?

Könnyû azt mondani, hogy érjük be a nyugalommal. Az embernek mozgalmasság kell. S ha nincs, teremt magának.

Már észrevettem, monsieur, hogy azok, akik csak szórakoznak együtt, soha nem szeretik, vagy nem becsülik egymást úgy, mint akik együtt dolgoznak, vagy talán szenvednek is.

Minél érdesebb a cipő talpa, annál határozottabb a lépés a csúszós úton.

Adottságaink határozzák meg, mi iránt vonzódunk. A mûvész azért szereti a hegyeket, mert festői, a mérnök a sík vidéket, mert célszerû. Az élvhajhász a "csinos nőt", mert épp kedvére való, a divatos, fiatal úriember az elegáns, ifjú hölgyet, mert az ő fajtája.

A saját utamat kell járnom halálom órájáig, ugyanis mások elgondolásait nem érthetem, nem követhetem és nem válthatom valóra, csak a magamét.

Az én szerelmem nem a szépségből született. Ilyesmihez nekem semmi közöm nincs, hogy is keveredhetnék ilyesmibe. Csakhogy egy másféle szerelem, mely bátortalanul, hosszú ismeretség után, a szenvedések kohójában jött létre, az állhatatosság kovácsolta ki, a tiszta szeretet révén vált tartós ötvözetté, kiállta az értelem próbáját, s a végén magától bontakozott ki hibátlan teljességében, ez a szerelem nevetett a szenvedélyen, mely forrón lobban fel, s hirtelen kialszik; ez a szerelem, ez kötött le engem; és bármi is támad fel, akárhogy táplálja, akárhogy széthúzza, azt nem szemlélhetem érzéketlenül.

Ha a sors úgy hozza, hogy ez életem utolsó perce, amit vele tölthetek, azt nem pazarlom el erőltetett, magamra kényszerített húzódozással. Szerettem őt... jobban szerettem annál, hogy el ne kergessem utamból akár a féltékenységet is, ha meg akarja zavarni a szívélyes búcsút. Egyetlen szívélyes szó, egyetlen gyengéd tekintet elég nekem életem hátralevő részére. Vigaszul a magány óráiban; elfogadom, megízlelem az elixírt, s nem engedem, hogy kevélységből megkeseredjék a pohár.

Nem tudta elképzelni, hogy van nő, aki ilyen hangon mer egy férfival beszélni. Ami engem illet, én meg csak akkor érzem magam jól, ha erős egyéniségû, lelki életet élő, mûvelt emberekkel, akár férfiakkal, akár asszonyokkal, ilyen nyíltan beszélhetek. Ha átléphetem a konvencionális tartózkodás határait, és - hogy úgy mondjam - szívük tûzhelyénél melegedhetem.

Az emberi szeretet parányi morzsája jutott nekem; nagyra tartottam, azt hittem, igazgyöngy, ám elolvadt az ujjaim között, kicsúszott a kezemből, mint a jégdarab.

Fájdalma az én szenvedésem is, megkönnyebbülése a reménységem, haragja a büntetésem, hálás tekintete a jutalmam.

Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.