Clive Staples Lewis

Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon.

Az istenek mindig olyankor lepnek meg valami káprázatos örömmel, amikor új keservet tartogatnak számunkra a tarsolyukban. Buborékok vagyunk nekik, és élvezettel fújnak nagyra, mielőtt kipukkasztanának.

Egy fájdalmas élményen túljutni olyan, mint felhúzódzkodni a mászókán. Egy adott ponton el kell engedned a rácsot, hogy továbbhaladhass.

Ezek a legbecsesebb órák - amikor egy fárasztó nap után négyen-öten összegyûlünk kedvenc fogadónkban; papucsba bújunk, lábunkat a ragyogó nap felé nyújtjuk, italunk könyöktávolságra; beszélgetünk, s az egész világ, meg ami azon túl van, megnyílik előttünk; senkiért sem vagyunk felelősek, szabadok és egyenlők vagyunk mindahányan, mintha csak egy órája találkoztunk volna, de közben az évek során megérlelt ragaszkodás vesz körül. Az élettől - a földi élettől - ennél szebb ajándékot nem kaphatunk.

A mai divatos nézetre szavazol, de mit gondolsz, meddig fog az fennállni?... Ami pedig az én ízlésemet illeti, persze hogy régimódi. A tiéd is hamarosan az lesz.

A legmélyebb magányban egyenes út vezet ki énemből, s valami olyannal találkozom, ami nem érzéki inger, nem biológiai vagy társadalmi szükséglet, nem elképzelés, nem lelkiállapot, hanem maga az objektivitás.

Minden barátomban van valami, amit csak egy harmadik barát hívhat tökéletesen elő. Önmagamban nincs elég hatalmam ahhoz, hogy a teljes embert mozgásba hozzam, mások más szögből vetnek rá fényt.

Nem agyembernek és nem is ösztönlénynek lettünk alkotva, hanem embernek.

A tudásszomj az őrület egy fajtája.

A keresztény és a pogány kultúrának több közös értéke volt, mint bármelyiküknek a kereszténység utáni korral. Azokat, akik másféle isteneket imádnak, nem választja el olyan óriási szakadék egymástól, mint bármelyikőjüket azoktól, akik semmit sem imádnak.

A posztkeresztény ember nem pogány; ennyi erővel azt is hihetnénk, hogy a férjes asszony visszanyeri szüzességét, ha elválik. A posztkeresztény el van vágva a keresztény múlttól, és ezért a pogány múlttól még inkább.

Ha az emberek nem hisznek a halálig tartó házasságban, talán jobb lenne, ha össze sem házasodnának, mint hogy olyasmit fogadnak meg esküvel, amit nem gondolnak komolyan.

Az élet csupán elektrokémiai reakció. (...) Az univerzum csupán anyag. Az anyag csupán energia. Azt elfelejtettem, mit mondtam, hogy az energia meg csupán micsoda.

Nekem az imádság pillanata azt jelenti, vagy inkább az az előfeltétele, hogy tudatában vagyok - újból ráébredek -, hogy az úgynevezett "valódi világ" és a "valódi énem" nagyon messze vannak a teljes valóságtól. Amíg ebben a testben vagyok, nem hagyhatom el a színpadot, sem a színfalak mögé nem mehetek, és a zenekari árokban sem ülhetek le; de emlékezhetek arra, hogy nyilvánvaló énem - ez a bohóc vagy ez a hős - színpadi sminkje alatt bújik meg valódi személyem, akinek van élete a színpadon kívül is.

A barátság a szeretet összes válfaja közül az egyetlen, amely az istenek vagy az angyalok világába emel.

Úgy válunk eggyé egymással, mint az esőcseppek az ablakon.

Oly jó volt hozzád ez a világ, hogy bánod itt hagyni? Ami ránk vár odaát, szebb annál, mint bármi, amit magunk mögött hagyunk.

Ha tudomásul veszed, hogy nem vagy a világ csodája, mindenki megbecsül majd.

A barátság nem létszükséglet, mint ahogyan nem az a filozófia és a mûvészet sem. Értéktelen a létfenntartás szempontjából, ugyanakkor egyike azon dolgoknak, amelyek értelmet adnak a létfenntartásnak.

A bánatot (...) nem lehet eltemetni. Újra és újra felüti fejét, minden állandóan ismétlődik.