Dalriada

Minden, mi számított, elmúlt az életben, Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen. Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem, Maradt a vérző ima!

Valahol egyszer, álomban talán, El nem sírt könnyeink taván, Véget ér majd bús emlékezet, Elfeledve a hosszú éveket. Közös világunknak halk dalán, Újra együtt, énekink szaván, Sorolván sorsot, életet, Mindent, mit mondanék neked.

Szép szemed mélyén a felkelő nap ragyog. Homlokodon vannak fénytûző csillagok, Gyúlatlan gyulladnak, El sosem hervadnak, Áldott a fény: tavaszt vár!

Árnyékok égnek, holt-hideg fények, Ha eljő az út vége, hol talál?

Sebeztek százszor, nem sírtam, ha véreztem, Felkeltem újra, ha új hajnalt éreztem. Por és hamu, mi tûz volt a véremben, Szóljon a vérző ima!

Járom az utat, Az ismeretlen előttem, Szép vitézemet Kutatja szárnyaló énekem. Ó, az én szívem mindig ilyen marad, Õszinte, hûséges, szerelmes és szabad. Ültünk zsongó tavaszkor Nagy tölgy tövében, Énekeltünk selymes fûben, Madárka szívében. Néztük a Napot, És lelkünk megtelt vele, Merítettünk kék vízből, Hol csorog hegynek ere.

Kellesz nekem, igazság szava... Csillag vezet, és majd eljutok oda, ahol Virágok élnek, s világok égnek... És nincs még talán minden oda.

Sebeink nem szûnnek meg fájni, égni, nem enyhülnek, újulnak szenvedési. Rég alva járunk, és némán vérzünk... Hova tûnt régi dicsőségünk? Ha mégegyszer, mégegyszer felvirradna szabadságunk lehanyatlott napja! Hej, ha Te, jó Urunk, meghallgatnád a Te bujdosóidnak dalát.

Sorsom akármerre mégyen, Rólatok el nem felejtkezem, Minden járáson-kelésen Véletek lesz majd emlékezetem!