Dan Millman

A múltad nem kell, hogy megszabja a jövődet, mégis cipelni fogod azt, mint egy zsák követ a válladon.

A szokásos hibákat követed el, de egyre kevesebbszer. Az élet a finomításról szól, nem a tökéletességről.

Bölcs az, aki ismeri a korlátait, és bátor, aki nyíltan bevallja.

Tudni valamit és képesnek lenni arra, hogy megtegyétek, amit kell, nem ugyanaz.

Nem számít, mit hoznak az előtted álló évek. Mindig, a legnehezebb időkben is emlékezz rá, hogy nem vagy egyedül.

A test meg tud feledkezni arról, amit érez. (...) Az érzelmek azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és újra életre kelnek.

A hősök ugyanúgy félnek, mint a gyávák, egyszerûen csak másképp reagálnak az adott helyzetekben.

A mindennapi élet előbb-utóbb mindenkit megtanít arra, milyen hasznos, ha megbízunk tudatalattink intuitív üzeneteiben.

Bár a hullámok irányát nem tudjuk megváltoztatni, megtanulhatjuk meglovagolni őket.

A kihívások által tanulunk és fejlődünk; minden sorscsapás ajándékokat rejt.

Vajon azért vagyunk a földön, hogy a lehető legkönnyebb életet éljük, vagy azért, hogy megerősödjünk és bölcsebbé váljunk?

Lehet, hogy nem fogadjuk örömmel a kihívásokat, nem örülünk a váratlan változásoknak és a csalódásoknak, de idővel, visszatekintve felismerjük majd látszólagos balsorsunk ajándékait.

Nem azért születtél a földre, hogy mindenáron a sikert hajszold, hanem azért, hogy tanulj - és a mindennapi élet garantáltan megtanít mindenre.

A bölcs ember tanul a hibáiból, az ostoba megismétli őket.

Gyakran a legnehezebb napjaink hordozzák magukban a legértékesebb tanításokat.

Ahelyett, hogy azt tartanánk szem előtt, amit valójában akarunk, azzal foglalkozunk, amit a saját vagy környezetünk véleménye szerint tennünk kellene. Megkérdőjelezzük a vágyainkat, kételkedni kezdünk az indítékainkban, és eltûnődünk, vajon hová tartunk.

Ha nem tudjuk, milyen cél felé igyekszünk, nem úton vagyunk, csupán tévelygünk.

Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt.

Az egyetlen valódi problémám az életben a saját elmém.

A természet egyik legtörékenyebb és legsebezhetőbb megjelenési formájaként a virágok élete rövid és törékeny. Egy figyelmetlen lépés, egy száraz tél vagy egy heves eső élet-halál kérdése lehet egy ilyen kényes növény számára. És mégis, minden reggel tágra nyílik. A virágoktól sokat tanulhatunk a hittel kapcsolatban. Ha saját életedben gondozod a hit kertjét, akkor új módon fogsz életre kelni, mint ez a virág.