Dasa Drndic

A város másmilyen annak, aki csak keresztülutazik rajta, anélkül, hogy belebonyolódna, és másmilyen annak, akit kilátástalanul megszállt. Másmilyen az a város, ahova először érkezel, mint az, amelyet visszavonhatatlanul elhagysz.

Ne vedd fel rögtön a kagylót (...). Hagyd, hogy legalább háromszor csörögjön. Ha rögtön felemeled, azt fogják hinni az emberek, ez semmit sem csinál, csak várja, hogy valaki rácsörögjön.

A történelem nullára kerekíti a hullákat. Ezeregy az továbbra is ezer. Az az egy, az mintha egyáltalán nem is létezett volna: kitalált magzat, üres bölcső, senkinek fel nem nyitott ábécéskönyv, levegő, mely nevet, kiabál és nő, lépcső a kertbe menekülő pusztaságnak, senki helye a sorban.

Két módja van a szenvedés elkerülésének. Az első sok mindenkinek sikerül: elfogadni a poklot, oly mértékig beleszokni, hogy már észre sem vesszük. A másik módszer merész, állandó éberséget és tanulást követel: megkeresni és felismerni azt, ami a pokol közepette nem pokol, és lehetővé tenni, hogy fönnmaradjon, teret adni neki.

Aki faluban /kisvárosban/ él, idővel elbutul, anélkül, hogy észrevenné. Egy ideig eredetinek hiszi magát, egészséges életet élő embernek, csakhogy az élet falun /kisvárosban/ csöppet sem eredeti, hanem poshadt mindenki számára, aki nem falun /kisvárosban/ született, és akinek nem való a falu /kisváros/, hanem éppenséggel árt az egészségnek. Azok, akik falura /kisvárosba/ mennek lakni, tönkremennek, és enyhén szólva groteszk életet élnek, mely először eltompítja, majd a nevetséges halálba hajszolja őket. Azt ajánlani a városi embernek, hogy költözzön falura /kisvárosba/, mert ez jót fog tenni neki, közönséges aljasság. Azok az emberek, akik a nagyvárosból falura /kisvárosba/ költöztek, hogy egészségesebben és tovább éljenek, kivétel nélkül elborzasztó példaként szolgálnak.

A statikusságtól meghülyülhet az ember, a begyökerezettségbe bele lehet bolondulni, vannak ilyen esetek: az emberek úgy hozzáragadnak a hazai talajhoz, mint az anyamellhez, és ettől megbuggyannak. Ám az anyaföld általában csak szimbolikusan táplálja gyermekét, csemetéit, a csemeték pedig sehogy sem tudnak hozzászokni az anyaföld e szimbolikus tápláló szerepéhez, mind azt várják, hogy a haza valóban etesse őket.

Ideges vagyok, mert az idegességem idegesít, és fékezi a mindennapi életemet és munkámat.

Az egyház a népbutítás, a hazugságok és a rabság legfőbb fészke.

A félelem értetlen ragadozó.

Ha az isten hazudik is, a gének nem hazudnak.

Ha nincs háború, az eljövendő háborúkra készülnek az emberek.

Abszolút ártatlan emberek nincsenek.

A napok (...) olykor elejétől végig hiányzásból állnak, a nem-életet éljük.

A meg nem valósult jövők csupán a múlt ágacskái: száraz ágak.

Az életek amúgy lényegtelenségekből állnak; olyanok, akár a halászhálók. Ami ma itt van, az csupa káprázat, üres négyzetek, amelyek kockának tûnnek, márpedig nem azok, hiszen levegőből állnak.

Az emberi életek fonalai sohasem szakadnak el teljesen, hanem összefonódnak, egymásba akadnak, és végül valamiféle protoplazmává olvadnak össze, mely szabad szemmel láthatatlan, valamiféle eleven lánnyá, mely mozog, hajlik, valami amőbaszerû ősállattá, mely körülöttünk tekereg, kacskaringózik, alakját változtatja, szétömlik, míg teljesen körbe nem fog és be nem szippant bennünket.

Az egyház szerint az isten a saját képmására teremtette az embert, amire a józan ész azt válaszolja, hogy ezzel az állítással az egyház saját magát és istent is szörnyen beszennyezi. Mert eszerint úgy fest, hogy az isten olyan buta, mint Éva, aki a kígyóra hallgatott, és olyan széllelbélelt, mint Ádám, akit "az orránál fogva vezetett" az asszony; olyan gonosz, mint Káin, aki irigységből megöli a nálánál tisztességesebb fivérét, Ábelt; fehér; mint az európaiak, fekete, mint az arabok, vad, mint a vad népek, és felvilágosult, mint a civilizált világ; hasa telitömve büdös ganéjjal, mint minden emberé és állaté; fel van ruházva olyan eszközökkel, apparátussal, ami gyereket képes csinálni és elősegíti a házastársi örömöket; (más helyen meg azt mondja a "szentírás", hogy isten test nélkül való, és nem egy helyben van); zsarnoki természetû, mint a fáraók meg Néró, és jóságos, akár Franklin, Robert Owen s mások; ügyefogyott, mint egy fazekas...

[Bámulom] a fákat. Ezeket az egyenes derekú, nyugodt sztoikusokat. Egyedül ők a bölcsek az élőlények közt. Tudják, hogyan kell levelet bontani, virágozni, magukhoz csábítani a rovarokat és bevárni a szeleket, hogy megtermékenyítsék terméseit; erekkel szívni a földből a vizet és tápláló ásványokat; a nap felé fordítani a leveleit, hogy beigyák a fényt; tudják, hogyan kell termékenyíteni, teremni, termést ledobni, leveleket lerázni, csupasz ágakkal várni be a telet. Visszavonni az életet a kéreg mögé, befelé, méltóságteljesen és bölcsen tûrni a havakat, a viharokat, a Természet minden őrületét, s mindezt hangtalanul, bőgés és jajgatás nélkül...