David Brooks

A szeretet nem kopik a használattól, hanem növekszik.

Ha konokul próbálkozunk, hogy végre elérjük a belső béke és a szentség érzésének állapotát, hát, nem fog összejönni. Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, a figyelmünket valami külső dologra kell összepontosítanunk. Az állapot, amire vágyunk, csupán egyfajta melléktermékeként jöhet létre egy olyan állapotnak, amikor teljes egészében elfeledkeztünk önmagunkról, és az energiáinkat valami magasabb rendûre összpontosítjuk.

A legfőbb gyarlóság a büszkeség, ami az érzékelőrendszerünk meghibásodásával keletkezik. A büszkeség vakká tesz bennünket énünk kettősségének valóságára. Elfedi előlünk a gyengeségeinket, és mert félrevezet minket, azt hisszük, jobbak vagyunk, mint valójában. Hatására biztosabbá válunk magunkban, mint kellene, és a gondolkodásunk beszûkül. A büszkeség megnehezíti, hogy sérülékenynek mutatkozzunk azok előtt, akiknek a szeretetére szükségünk van. Megfagyasztja a szívünket, és kegyetlenné tehet minket. Miatta igyekszünk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk a körülöttünk élőknél. Félrevezet minket, azt gondoljuk miatta, hogy mi írjuk az életünk könyvét.

A minket rossz irányba vivő dolgok - vágy, félelem, hiúság, mohóság - kérészéletûek. Azok azonban, melyeket jellemépítőnek tartunk - bátorság, őszinteség, alázat -, hosszú távra rendezkednek be. A jellemes emberek képesek ugyanazon irányba hosszú távon elköteleződni, kitartani más emberek, ügyek és hivatások mellett, jóban-rosszban.

Egyetlen ember sem tökéletesítheti magát pusztán saját magára támaszkodva. Az egyéni akarat, értelem, szenvedély és személyiség nem elég erős ahhoz, hogy állandóan ellen tudjon állni az önzésnek, a büszkeségnek, az irigységnek és az önáltatásnak. Mindenkinek szüksége van a külvilág támogatására.

Jó élet nem lehetséges anélkül, hogy valamilyen elhivatottság, hivatás köré ne rendeznénk. Ha a munkát arra igyekszünk használni, hogy önmagunkat szolgáljuk vele, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az ambícióink és az elvárásaink fényévekkel megelőztek minket, soha utol nem érhetjük őket, soha elégedettek nem lehetünk.

Nem vétség gyarlónak lenni, mivel mindenki az. A bûn és a korlátok kimaradhatatlan szálai életünk szőttesének. Mind botladozunk, és az élet szépsége éppen ezekben a botlásokban van - felismerjük, amikor nem túl ügyesen tesszük egyik lábunkat a másik után, és megpróbálunk az évek múlásával egyre hálásabbak is lenni.

Minden küzdelem után visszamarad valami. Aki keresztülmegy ezeken a küzdelmeken, szilárdabbá és mélyebbé válik. És ezek a győzelmek képesek arra a csodára, hogy a gyengeséget örömmé változtassák.

Örömmel teli az olyan élet, amit másokkal kölcsönös függőségben élünk, ami telve van hálával, tisztelettel és csodálattal. Örömet ad, ha önként döntünk amellett, hogy engedelmeskedünk nálunk nagyobb embereknek, elveknek és kötelességeknek. Örömöt érzünk, ha megtapasztaljuk az elfogadást, ha tudjuk, hogy bár nem érdemeljük meg mások szeretetét, ők mégis szeretnek minket, és bebocsátanak az életükbe.