Depresszió

Nem baj, ha néha félsz Vagy mástól is segítséget remélsz De tönkremész Ha mindig félve élsz.

Lásd azt, amit neked szántak, És tedd azt, amit tőled várnak, De én nem leszek szabad szolga, A testem megtöröd, a lelkemet soha!

Belül a szenvedély nem akar olyat, amire engedélyt nem ad a tudat.

Teljességre vágyom, nem mértéktelen létre. Ez az én játékszabályom, és annyit teszek érte, hogy minden ajándékot és minden kínt úgy adok vissza, ahogy itt bent érint. De szemet szemért játékot nem játszom, mert abban én is elvesztem a látásom.

Csodás álmai vannak ennek a gyönyörû fajnak. De annyi szörnyûségre készteti gyengesége.

Szárnyakat ad, ha van, aki ért, A küzdelem szebb, ha van, aki félt.

Ébressz fel engem legbelül, Hadd higgyem újra szentül, Nem kell, hogy gyûlöljem magam. Köztünk, de mégis kívül, Hadd üvöltsem nekik hírül, Hogy nekem újra társam van.

Az leszel, amit megteszel, és a nagy lehetőséggel Élni kell, ha egy égi jel jön mentőövként el.

Ahogy egy új nap a végéhez ér, Talán rájössz majd, hogy miért Teszed a dolgod, az úton jársz, Egy boldog élet ízére vágysz.

A kezdet hordozza az ígéretet, De az elmúlás mondja az ítéletet. Főnixként hamvadból ébredhet fel, De újjászületned a belsődben kell.

Itt, ahol ipari közhely a "szeretlek", de én erős hittel hiszek a hatalmas erőben, amit a szerelem adhat itt benn, hogy tûzön és vízen át óvjam gyönyörû angyalát.

Bizalmat csak egyszer Adok, és csak egyszer Kapok, mégsem kell félnünk, érzem, mert A közöttünk gyúlt szikra Hatalmas tûz mára, Gyönyörben és mélyben hûség védett vára.

El kell, hogy bírjuk terheink, vagy elvesznek szép perceink, és mindig mennünk kell tovább egy életen és sorson át.

Minden újabb percben, Amiben magány vár engem, Erős vágy él bennem, Hogy újra átélhessem Azt a szépséges csodát, A gyönyör édes mámorát, Amit lényed adni tud, És ami a szívemhez jut.

A tudás fontos, mert megtaníthat, Hogy azt is átlásd, mi elvakíthat. (...) Rajtad áll, merre mész, gyerünk, válassz! Benned és tetteidben a válasz.

A döntés itt a két kezünkben, Nem a végzetünkben.

Hidd el, hogy nem rosszból mondom neked el, Minden napod ugyanaz a monoton menet, Az évek csak telnek, de nem repülnek, A vágyaid veled együtt elmerülnek.

Nehéz ismét belátnom, Hanyatlik szép világom. Divattá vált a vakság, Újra pedig ész kell manapság. Hazugsággal irányít, Hatalmat így szilárdít Magának most a rendszer, Hiába küzdesz, úgyis nyer egyszer.

Minden nap újabb állomás: Dönthetsz, kiszállsz vagy folytatod. Szerintem vívd még a harcod, Amíg itt vagy.

A világot beoltanám sokszor, a vakcinám: szeress, De máskor a világ olt be engem és senki nem keres. Nem játszom el nektek, hogy a pajzsom nem reped, Mert aki folyton karanténban él, végül magában reked.