Désiré-Joseph Mercier

Még Jézus Krisztusnak legközvetlenebb földi képviselője, a római pápa sem léphet az oltárhoz anélkül, hogy mellét verve háromszor ne kellene mondania: mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, vétkeztem, vétkeztem, ó, sokat vétkeztem. Mennyivel inkább kell hát nekünk siratnunk hibáinkat és meggyőződéssel mondanunk: Mi Atyánk, ki vagy mennyekben, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!

Az önmegtagadás a nagy megszabadító. Az "én" fölött egyedül ez adja meg a teljhatalmat.

Nem a bukás dönti az embert a kárhozatba, hanem az, ha nem akarunk fölkelni.

Vétkezünk mindennap - az igaz, - de csak tőlünk függ, hogy gyöngeségünk ne rontsa meg erkölcsi érzületünket. Mindjárt, mihelyt észrevesszük magunkban a hibát, keljünk föl, mondjunk tiszta szívből egy "mea culpa"-t és akaratunk továbbra is hû fog maradni az Istenhez.

Amily bizonyos, hogy a mag önmagában foglalja a növényt és annak gyümölcsét, éppen úgy számíthatunk rá, hogy ha az isteni kegyelem kezdeményezésének hûségesen megfelelünk, ez a kegyelem bennünk fejlődni, növekedni fog és megszerzi majd számunkra az isteni jóságtól azt a kiváló kegyelmet, amely koronája minden más kegyelemnek: a végső állhatatosságot, amelynek segítségével a megszentelő malasztnak állapotában vagy éppenséggel a szeretet indulatával szívünkben halhatunk meg.