Dsida Jenő

Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.

Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom!

Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít.

Ordítok, mint a vad mindenki elhalad, nem veszik észre.

Csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.

Emléke visszacsillog, s olykor arcomra tûz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz.

És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar!

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett.

Minden madár, kicsi tücsök Örömét zengi... Legyek egyszer én is boldog, Ne zavarjon senki!...