Dsida Jenő

Jöhet ezután százszor is az ősz, Az én szememnek nem hull már a könnye: Tavaszi rózsa, megtanultam tőled, Hogy nem búcsuzunk senkitől És semmitől és sohasem örökre!

De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge.

Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Ha van még szív a földön, És van még szeretet, Úgy ma üljön a világ Örömünnepet!

A legáldottabb kéz a földön A te két kezed, jó Anyám! Mindenki áldja közeledben: Hát én hogy is ne áldanám?! Tudom megáldja Istenünk is, Az örök Jóság s Szeretet! - Némán, nagy, forró áhitattal, Csókolom meg a kezedet!

Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Itt van a szép, víg karácsony, Élünk dión, friss kalácson: mennyi finom csemege! Kicsi szíved remeg-e?

Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás, hûszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmû, fiatal csacsi életem édeni útján, jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan, nem látjuk, nem értjük egymást:

Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat.

Én magamról nem is beszélek. Hiszen, hiszen tudom régóta már, hogy patakzó, nyílt sebe vagyok a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Ma iszonyú nagy hit van bennem, hogy a kóválygó felhőknek is útja van s minden léptem után nyomot hagyok.

Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.

Csak rólad villan elmosódó rajz: még látni, fogni akarom,

Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem! Fák sírjatok, virágok sírjatok! Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem? Füvek ti, sírjon minden sarjatok, füvek, akiken ágyamat vetettem s ahol most már egyedül alhatok! Könnyfürdőben szépüljön égi lénye s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Ha ketten, hárman néha összejönnek, Miről is folyhat köztük a szó-beszéd? Egy másik ember lesz az áldozatjuk, Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt. Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan, A szó mielőtt még lelkedhez ér: - Rágalmat szóró, pletykázó világban, Lelked maradjon mindig hófehér!

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi az új semminél, mely valaminek tudja magát? Miért kellett bágyadt mosolygásainknak önmagukra ébredniök az élet ágyán? Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten olyan kapút, melynek csak egyik pántja sok ezer fekete mérföld?

Valahová el akartam utazni tegnap, egy kis felfrissült lélekremegésre, Nápolyba, vagy nem tudom hová, ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tûz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz. (...) Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tûz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.

Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? (...) Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben?