Dunai Tamás

Az értelme az életnek szerintem a termékenység, ha valami olyat tud létrehozni valaki, ami addig nem volt.

Az mondják, hogy a lélek olyan, mint a tó felszíne, amit ha fúj a szél, akkor nem tudja visszatükrözni a holdat. Azokban a pillanatokban, amikor a lélek meg tud nyugodni, nem fújja a szél, tökéletesen tükröz. Vagy majdnem tökéletesen tükröz, mert azért valamennyi csillog a holdból. Valamennyit átalakít az ember személyisége, tökéletesen nem lehet tükrözni, mert akkor megszûnne az ember, nem lehet tökéletesnek lenni.

Nem tehetem meg, hogy ne figyeljek a másikra. Két okból. Nem csak azért, mert illetlenség és udvariatlanság, hanem azért is, mert hátha olyasmit tudok meg tőle a következő tíz másodpercben, ami az egész eddigi életemet módosítja.

Van a léleknek olyan betokosodott része, mint amikor valaki háborús lövedéket kap, és akkor onnan az nem mozdul, nem veszik ki, mert akkor szétesne a térdkalács. Nem lehet bolygatni. Ilyen rész van, szerintem, mindannyiunkban.

A kiegyensúlyozottság csak a jéghegy csúcsa. Tehát van alatta hat emelet, a tenger alatt, ami csak nagyon kevesek számára látható.

Ami volt, volt, azon már nem lehet változtatni. Ami lesz, az ebben a pillanatban talán valahogy alakítható. De az se biztos.

Semmi másról nincs szó, ha a kiegyensúlyozottságról beszélünk, hogy megpróbálom azt a pillanatot, amit élünk, a legintenzívebben megélni. És ha ez sikerül, akkor azt mondom, hogy az életnek minden pillanata, tehát a halál előtti utolsó másodperce is értelmes és értékes.

Az ember megpróbál egyensúlyt teremteni maga és a világ között. Ebben a folyamatos harcban telik el az élete.