Durica Katarina

A legtöbb ember ebben az országban úgy él, hogy bejár az irodába, fizeti a hitelt, hétvégén lemegy anyósékhoz, nyáron meg a Balatonra. A vizet mûanyag palackban vásárolja, azt eszi, ami épp akciós a boltban, azt nézi, amit a tévében adnak. Azt hiszik, mekkora királyok, pedig csak az ínyük sorvadt és a körmük nőtt ezen a héten is. Nem tudják, hogy miről is szól az igazi élet.

Vissza kell szoknunk, újra meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Minden meztelen nő szerelmes.

Mi ez a nagy értetlenkedés a nyugatiak részéről, hiszen Európában is többnejûség van, nemcsak az arab világban. Csak nem úgy nevezik. A férfinak van egy felesége, két titkárnője, asszisztense, a gyereke ovis társának az anyukája, a kolléganője és még sokan mások. A férfiak ugyanolyanok a világ minden pontján, ugyanúgy az ösztöneikre hagyatkoznak, csak máshogy hívják.

Még soha senki nem ment tönkre amiatt, hogy alábecsülte volna az emberek igényeit.

Az európai ember órát kapott, az arabok időt.

Nem leszek hajlandó elherdálni az energiáimat, érzéseimet, álmaimat. Elhatároztam, hogy nem szórom szét részörömökre, részmegoldásokra, részsikerekre magamat. Nem leszek citrompótló!

Az élet már csak ilyen. Nem mi választjuk meg, hogy kivel mennyi időt tölthetünk.

A nacionalizmus csupán két dologra jó: hogy utálja azokat, akiket nem ismer, és hogy büszke legyen olyan dolgokra, amiket soha nem tett.

Az eredménytelen segélyprogramokon és a média felé jól kommunikálható témákon kívül senkit sem érdekel a fekete kontinens. Százeurós steak mellett nem lehet a nyomorról beszélni.

Az afrikai asszonyok meg vannak róla győződve, hogy a fehér nők nem képesek a házimunka elvégzésére. Mivel "fehérből" csak a kiszolgálásra kényes arisztokratákat és a gazdag turistákat ismerték idáig, mindig ki akarják venni a kezemből a seprût és át akarják venni a munkát.

A valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene, nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott mondatok. Csak kapkodás, zûrzavar, fojtogató gombóc a torokban és az érzés, hogy egy perc múlva véget ér minden.

Mindenkinek vannak titkai, ne feledd, olyan ember nincs, aki egész életében nyílt lapokkal játszana.

A gyerekek sosem ismerik meg igazán a szüleiket. Kisgyerekként csodálják, hősnek tartják őket, kamaszkorukban bosszankodnak vagy akár szégyenkeznek miattuk. Aztán amikor felnőnek, a szüleiket közönséges halandóknak látják.

Hol az otthon? Ahol a legjobb. Ahol a mobiltöltődet tartod. Ahol automatikusan csatlakozik a net. Ahol a szomszéd visszaköszön. Otthon az a hely, ahová kora tavasszal elteszed a télikabátod. Ahol a januári árleszállításokkor vásárolt karácsonyi díszeket tárolod a következő karácsonyig. Ahol jó az illat. Ahol a postaládán ott a neved. Ahol ha eltévedt embert látsz, útba tudod igazítani. Ahol tudod a párhuzamos utca nevét.

Hazatérni annyi, mint szembenézni mindazzal, amit magad mögött hagytál.

Mintha a férjek, férfiak valamilyen mentális zavarral küszködnének, ami meggátolja őket abban, hogy reggelente tiszta inget és tiszta zoknit válasszanak. Mintha értelmi fogyatékosok lennének. Egyik oldalon ők a család fejei, a döntéshozók, ők azok, akik hozzák haza a pénzt, fontos munkájuk van, másrészt viszont kétségbeesve hívogatják az anyjukat és nővérüket, ha az asszony befeküdt a kórházba (...), és őket itt hagyta egyedül a lakásban.

A nincs kreatívvá teszi az embert.

A szerelem olyan, mintha valaki szándékosan a hüvelykujjára csapná az ajtót. Fáj, belilul és borogatni kell. De intenzív érzés, erős élmény, megmarad az emberben, van mivel foglalkozni. Nem a sivár hétköznapok, amikor csak úgy telik az idő, és nincs mire várni.

Évekig emlékekből és a fantáziám alkotta jelenetekből éltem, csak ez maradt, nem volt más kapaszkodóm. A boldogtalanok trükkje ez, ami mindig beválik.