Eleven Hold

Jól nézz a tükörbe, és szenvedj még, lelkem úgy kíván szeretni, mint a tiéd. Mindenki szorítja a félelmét, de a könnyebb út visz az őrület felé.

A Mennyben számomra nincs hely még, mer` oda nem elég ilyen kis végzettség! Bár jó barátom a főnök rég, túl alacsony vagyok, és távol az ég...!

Mint áldozó az ostyát, én úgy kérem csókodat! A féltés udvarán ölelj magaddá, Szoríts, s majd elfogad az élő tisztaság! Ez a legnagyobb önzés, de ettől áll a világ.

Ha majd télbe ájulsz, mint az útszéli fák, Te is állva és büszkén csináld! Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem rád, Nagyon köszönöm! Tőlük lettél pont ilyen szép!

Az ünnep csak úgy szép, ha képes vagyok szeretni még, mert nincs karácsony, ha magam bezárom, és nem teszem ki eléd.

Akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.

Gyerünk, vegyétek csak el a kedvem! Legalább könnyebb lesz így felszállnom, Bárhova nézek, csak azt látom, Hogy nem boldog soha senki sehol!

A sors most szerelmet adna, ideje szót fogadni, Nézd, aki többet ígér, annál biztosan nincs is semmi.

Nem figyel a szépre most senki. A légbe szagol, és úgy meghajol Az olajos, vérbő étek előtt, Mintha nem is lenne halál.

Milyen furcsa az igazság, itt a felhők alatt! Ha beszélsz róla, vagy hallgatsz, mindegy, ugyanúgy bántanak. De csinálják csak, a fény mindig sötétből fogan! Nem az én időmből megy el, mert nekem sohasem volt olyan.

A szívem jobban mutat benned, mint bárkiben.

Az erény olyan világot kér, miben nincsen rá szükség, hol nincs bûn, se szentség.

Kell a társ két nagy szemmel, hogyha másért nem, csak hogy kivegye azt a golyót, s a folyód keskeny medrét az útba vájja, és veled lépjen a sárba, s ha kell, hát szóljon rád, ha szöknél, egyik más világ sem jobb ennél.

Nálad a víz, nálam a szél. Elpusztulhat minden, ha mindez összeér, Mégis vízért sír a szél.

Bármit mondasz, magadról beszélsz. Uralkodsz és elítélsz még úgy is, ha dicsérsz. Bárki szól, csak részigazságokról szónokol. Tudod, a pokolban bírónak lenni, hát, az is csak pokol.