Emily Dickinson

A "nem" nyelvünk legdurvább szava.

Ha túl mélyen beleássuk magunkat a múltba, elvétjük azt, ami előttünk történik.

A természet szellem-járta ház - de a mûvészet - olyan ház, mely megkísérli, hogy szellem járjon benne.

Mivel saját tudatunkban is vannak lakosztályok, mikbe sohse lépünk mentegetőzés nélkül, tiszteletben kell tartanunk mások pecsétjeit is.

Mondják, az idő enyhít. Sohasem enyhített. Valódi kín keményszik, Mint kortól az erek.

Bárcsak több nővérem lenne, így ha az egyetlent elvesztem, nem maradna utána ilyen nagy ûr.

Ha egyetlen szív fájdalmát enyhítem: nem éltem hiába; ha könnyítek egyetlen életen: nem éltem hiába; ha lepottyant madárfiókát visszarakok a fészkébe, a fára: nem éltem hiába.

Hogy soha nem tér vissza, Attól olyan édes az élet.

A csend adománya a fül számára felülmúlja a hangot.

Nem tudtuk, hogy majd élni kell, Azt se, hogy meghalunk, A mellvértünk a nem-tudás, Hogy halandók vagyunk.

Elképesztő az emberi szív, egy szótag megrendítheti, mint a megrázott fát.

Nem kétlem, akkori magam Énhozzám méretett, De mostan ügyetlenül áll, Kinőttem énemet.

Ne hidd messzinek, mi lehet, Bár közbül az alkonyat - Se szomszédnak a közelit, Messzebb van, mint a nap.

A siker annak édes, Kit kerül a siker. Megbecsülni a nektárt, Ahhoz szomjazni kell.

Tollas kis jószág a "remény", Lelkünk ágára ül, Fújja szövegtelen dalát, És sosem némul el.

Mivel nem vártam nyugton a halált, Így fékezte jöttét hozzám. Kocsija csak bennünket vett fel, És az örökkévalóságot.

Tollas kis jószág a "remény", Lelkünk ágára ül, Fújja szövegtelen dalát, És sosem némul el.

Ember nem színlel görcsöt; mímelhetetlen a fájdalom.

Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.

Maga a létezés olyan megrázó élmény, hogy alig marad idő bármi másra.