Ernst Hans Gombrich

Intelligensen társalogni a mûvészetről nem túlságosan nehéz, már csak azért sem, mert a kritikusok olyan sokféle értelemben használják a szavakat, hogy pontos jelentésük már nincs is. Százszorta nehezebb friss szemmel nézni egy képet, és vállalni a felfedező utat. De százszorta többet is ér. Felbecsülhetetlen kincseket hozhatunk magunkkal egy ilyen utazásról.

A féltudás és a sznobizmus kísértései ellen senki sincs eléggé felvértezve.

Inkább egyetlen szavamat se higgyék el, minthogy kritikátlanul elfogadjanak mindent.

A régi mondás, hogy ízlésekről nincs mit vitatkozni, talán igaz, de nem változtat a tényen, hogy az ízlés fejleszthető. (...) Aki ritkán teázik, annak egyik keverék olyan ízû, mint a másik. De ha kedve, módja és elég ideje van, hogy kipróbálja és végigkóstolja a legválogatottabb keverékeket, igazi "szakértő" lehet belőle, és akkor megismeri a különféle fajtákat, keverékeket, meg tudja mondani, melyik ízlik neki a legjobban. És mennél jobban ért hozzá, annál jobban élvezi a legfinomabbakat.

Ami a mûvész keze alól kikerült, tökéletes, a tökéletesség példája ebben a nagyon is tökéletlen világban.

Naiv tévhit, hogy a mûvészetben az állandó változás egyúttal állandó fejlődést is jelent. Maga a mûvész természetesen úgy érzi, hogy túlhaladt apái nemzedékén és nem érthetünk meg egyetlen mûvészi alkotást, ha nem osztozunk a mûvész élményében, nem érezzük át mi is a felszabadulást, diadalt, amit ő érzett, mikor a kész munkát maga előtt látta. De gondolnunk kell arra is, hogy ami egyik irányban haladás, nyereség, a másikban veszteség, és a szubjektív diadal nem jár okvetlenül együtt a mûvészi érték növekedésével.

Bizonyos tekintetben minden nemzedék lázadó, elveti az apák célkitûzését, és a mûvészi alkotás nem csak azzal hat a kortársakra, amit magában foglal, hanem azzal is, amit elhagy.

Görcsösen ragaszkodni egyetlen elvhez sem szabad.

Inkább azok beszélnek velünk felülről - valahonnan a felhőkből -, akik visszaélnek a tudományossággal, és ahelyett, hogy a megértést könnyítenék, a szakkifejezések sokaságával igyekeznek imponálni az olvasónak.

Nem hiszem, nem is hittem soha, hogy a fiataloknak más könyvek valók, mint a felnőtteknek, legfeljebb annyiban, hogy ha a fiataloknak írunk, szigorú kritikusokkal kell számolnunk, olyanokkal, akik villámgyorsan felfedezik és elutasítják a nagyképû szakzsargon és hamis érzelmesség leghalványabb nyomát is.

Bár sajnos, még mindig létezik nyomor, vannak nyomornegyedek Európa és Amerika városaiban, a legtöbb munkás, sőt munkanélküli is jobban él manapság, mint ahogyan némely lovag élhetett a várában a középkorban. Az emberek jobban táplálkoznak, egészségesebbek, s általában tovább is élnek az emberek, mint azelőtt. Az emberiség mindig valamiféle "aranykorról" álmodozott, ám most, hogy ez az aranykor oly sokak számára úgyszólván megvalósult, senki nem akar tudomást venni róla.

A mi kis Földünk népegyvelegében mindinkább szükség van rá, hogy egymás iránti tiszteletre és türelemre neveljük magunkat, már csak amiatt is, mert a technika és az új közlekedési eszközök révén, mondhatni, fenyegető közelségbe kerültünk egymáshoz.

Egyszer a gyerekek is felnőnek, és nekik is meg kell tanulniok a történelemből, hogy türelmetlenség és uszítás hatására mily könnyen változhat szörnyeteggé az ember.

Az ember ragaszkodhat a hazájához anélkül, hogy azt állítaná: másutt mindenhol alacsonyabb rendû csürhe él. De minél több embert kapott el ez az esztelenség, annál inkább veszélybe került a béke.

Egy öreg, bölcs buddhista szerzetes (...) egyszer honfitársaihoz szólva azt mondta, tudni szeretné, miért egyezik meg minden ember abban, hogy nevetséges és kínos, ha valaki azt állítja magáról: "én vagyok a legokosabb, a legerősebb, a legbátrabb és a legtehetségesebb teremtmény az egész világon", de ha "én" helyett "mi"-t mond, és kijelenti, hogy "mi" a legokosabb, a legerősebb, a legbátrabb és legtehetségesebb emberek vagyunk az egész világon, lelkesülten ünneplik és nagy hazafinak nevezik.

Az iskolásgyerekek gyakran híján vannak a türelemnek, például kinevetik a tanáraikat, csupán amiatt, mert valami idejétmúlt holmit viselnek, amelyet az osztály komikusnak tart, és ha véget ért a tisztelettudás, elszabadul az ördög. És ha éppenséggel valamelyik társuk üt el némileg a többitől, akár a bőre színe vagy hajszíne miatt vagy amiatt, ahogy beszél vagy eszik, könnyen válik áldozattá; vérig kínozzák, és neki el kell tûrnie. Holott bizonyára nem mindegyik osztálytársa kiváltképpen kegyetlen vagy szívtelen, de senki nem akar tréfarontó lenni, s így az osztály zöme többé-kevésbé részt vesz a gyötrésben; ordítoznak, mert a többiek is ordítanak - amíg már szinte magukra sem ismernek. Sajnos, a felnőttek sem viselkednek jobban. Kiváltképpen, ha nincs más elfoglaltságuk, és rosszul megy a dolguk - vagy ha csupán azt hiszik, hogy rosszul megy - összeverődnek valódi vagy vélt sorstársaikkal, ütemes lépésekben vonulnak végig az utcákon, kórusban ismételgetik a legostobább jelszavakat, és ráadásul közben ugyancsak kiválónak érzik magukat.

Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tûnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltûnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot.

A világtörténelemben azt kedvelem a legjobban, hogy csakugyan igaz, és mindezek a különös események ugyanolyan valóságosak voltak egykor, akárcsak manapság mi magunk. Holott olyan események történtek, amelyek kalandosabbak és csodálatosabbak mindannál, amit az ember kitalálhat.

Az ész bizony nem tud minden titkot megoldani, és nem is fog soha, de mégis sok mindennek jutott a nyomára.

Véleménykülönbségek (...) csak hitbeli kérdésekben lehetnek. Hogy kétszer kettő néggyel egyenlő, abban minden értelmes ember egyetért. És ezért az ész (...) össze tudna kötni és össze kell, hogy kössön minden embert. Az ész birodalmában érvekkel lehet vitázni, a másikat meggyőzni, de a másik ember hitét, amely minden észérven túl van, tiszteletben kell tartani és türelmet kell tanúsítani iránta.