Ugrás a tartalomra
Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tûnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltûnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot.
Kapcsolódó idézetek
-
Mikor a tenger egy növekvő
jégpáncél örvényében eltûnt
csak só maradt utána
üledék a partok között
így érünk megállás nélkül
halászható tereink mélyére
a környező fehér síkságokon
a habok és a hullámok
megszilárdulnak utánunk
csikorognak alattunk
kristályos nyomaik.
Sascha Kokot
-
Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyû óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.
Wass Albert
-
Sajnos nem vagyunk a levegőben boldogan úszkáló szappanbuborékok. Van egy elő- és egy utófelvonása az életünknek, mely kelepcébe csalja a sorsunkat, és leereszkedik ránk, mint zsákmányára a háló.
Susanna Tamaro
-
Az az igazság, hogy az idő bizony hullámzik. Hihetetlenül könnyû órákat vagy akár napokat veszíteni egy szempillantás alatt. Máskor kínszenvedés végigevickélni egyetlen órácskán is. Az idő apad és árad, olyan szakadatlanul, akár a tenger, és éppolyan megállíthatatlanul is. Épp azok a pillanatok, melyekről azt szeretnéd: bárcsak örökké tartanának - azok szállnak el leghamarább. Amelyeket pedig legszívesebben felgyorsítanál, csigalassúsággal vánszorognak.
-
A dolgainkban mindig jön egy hullám,
S a dagály pillanata hoz szerencsét:
Ha elmulasztjuk, egész életünk
Megfeneklik a zátonyok között.
Most felduzzadt tengeren lebegünk,
Ki kell használni az áramlatot,
Vagy vállalkozásunk kudarcba fullad.
William Shakespeare
-
Ma már tudom, hogy az életünk örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron.
-
Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél.
Murakami Haruki
-
Az életünk és minden cselekedetünk (...) csónak, a tenger pedig az univerzum. Néha csendes, és a barátunknak tûnik, aki örömet és megnyugvást hoz. És néha... néha viharos, és felboríthatja a csónakot, összetörve és elnyelve minket. Azt jelenti, hogy aprók vagyunk, és a hullámait nem tudjuk meglovagolni, sem pedig uralni. Néha csak abban bízhatunk, hogy a vihar kegyes lesz hozzánk.
-
Homok, szikla, víz és ég vagyunk, hajók horgonyai és vitorlák a szélben. Mi vagyunk az utazás egy helyre, ami más lesz, ahányszor csak álmodunk, elbukunk, mosolygunk vagy sírunk. Ragyogó, szikrázó, tökéletlen csillagok vagyunk. Mindig is vágyni fogunk erre vagy arra, mindig lesz, amiben hiányt szenvedünk, mindig több lesz a kérdésünk, mint a válaszunk, de mindig lesznek ilyen varázslattal, boldogsággal teli pillanatok is, amikor az ember megpillantja Istent, és egyszerûen eláll a lélegzete.
-
Ki tudja, hogyan, miből keletkeznek a hullámok? Jönnek, erősödnek - hatalmasak, gyönyörûségesek. Aztán kiérnek a partra, elvesztik erejüket, megsemmisülnek. Mint a szerelem.
Nagy István Attila