Eva García Sáenz de Urturi

A fájdalom összehozza az embereket, talán még az örömnél is jobban, mert az utóbbiról, amilyen javíthatatlanul hálátlanok vagyunk, hamar elfeledkezünk.

Miért van az, hogy a szórakoztató dolgok mind törvényellenesek?

Van, hogy zuhanni kezdesz. Beleesel valakibe, akibe nem kellene. Belehullsz, mint egy örvénybe, akkor is, ha nem akarod. Mert nem az akaratodon vagy a szándékodon múlik, és még csak azon sem, hogy a kérdéses személy hozzád való-e. Talán inkább a feromonokhoz van köze az egésznek, olyasvalamihez, ami illékony és megfoghatatlan, mégis valóságos.

Az emberek olyanok, mint a képregényfigurák: szóbuborékokkal a fejükön élik le az életüket. Senki nem veszi a fáradságot, hogy felemelje a tekintetét, és elolvassa, mit üvöltenek bele a világba.

Ha majd egyszer gyerekük lesz, fenekestül felfordul az életük. Eltolódnak a súlypontok, évekig mással sem foglalkoznak majd, mint hogy mindent megadjanak neki. Aztán ez a gyermek felnő, és úgy néznek majd egymásra, mint két ismeretlen, akiknek fogalmuk sincs arról, mi jár a másik fejében, és hogy mekkora fájdalmat tudnak egymásnak okozni. Ilyenkor már nincs szükség sebészkésre; egy-két szó is elég ahhoz, hogy húsz év bizalma darabokban essen szét.