Fabio Volo

A szerelemnek szüksége van távolságra, hogy levegőzni tudjon, mint ahogy a tûznek is szüksége van levegőre, hogy táplálhassa magát.

Tulajdonképpen a dolgok soha nem változnak, csak az emberek. Mindössze meg kell találnom a számomra legmegfelelőbb nézőpontot, azt, amitől a legjobban érzem magam.

Nem tudom, hogy mi a helyesebb: feláldozni magunkat egy jobb jövőért, vagy máról holnapra élni, kockáztatva azt, hogy nem lesz semmilyen biztosítékunk.

Amikor az ember felnő és elkezdi megérteni az emberi kapcsolatokat, rájön, hogy egyesek miért mondták neki ezt vagy azt, vagy miért viselkedtek egy adott módon. Megérti a hallgatásaikat.

Ki tudja, mi késztet arra, hogy igazán megbántsuk és irgalmatlanul megsebezzük azokat, akiket szeretünk.

A hazugságok olyanokká válnak, mint a szappanbuborékok, és köröznek körülöttünk. Amikor a szemünk elé érnek, eltorzítanak valamit, elferdítik a képet. De mi továbbra is úgy teszünk, mintha ott sem lennének, abban a reményben, hogy majd maguktól eltûnnek. Van viszont, hogy a szappanbuborékok márvánnyá keményednek, és akkor nem lehet már tovább színlelni.

Kormányosa vagyok az életemnek, és igyekszem élni, követni a sorsomat. Nagyon figyelek a belső hangra és próbálom követni, de azon gondolkozom: "Mennyire vagyok szabad a választásaimban? Tényleg én döntök az irányról?"

Sok fájdalom van az életben, ez igaz, de mennyi élet van a fájdalomban!

A szerencsétlenség, éppúgy, mint a boldogság, mindig a sarkon leselkedik.

Az életben, pont amikor a legkevésbé várnád, mindig történik valami, ami mindent megváltoztat, így én is várok, még várok egy kicsit, aztán ha mégsem történik semmi, akkor kénytelen leszek magam megtenni az első lépést.

Anyámnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy azért panaszkodom ennyit, mert mindenem megvan? Talán tényleg szükségünk lenne egy kis semmire.

Nem szeretek rohanni. Egyébként is, a kocsim olyan lassú, hogy a sztrádán, még ha maximumsebességgel hajtanék is, a sebességmérő fotó helyett portrét készíthetne rólam.

Mindennek megvan a maga ideje: néha jobb rögtön cselekedni, néha jobb várni.

Sokaknak olyan a karrierje, mint a házi őrizet: az, hogy aranyra vannak festve a rácsok, nem sokat javít a dolgon. Talán okosabbak azok, akik a rácsokat kékre festik, mint az ég, így nem látszanak, bár attól még ott vannak.

Sok dologról meg vagyunk győződve, de csak éles helyzetben derül ki, hogy a meggyőződéseink kibírják-e a támadást.

Mindig joghurtkapcsolataim voltak (vagyis olyanok, amelyeknek lejárati dátuma volt), sokszor a történetek csak úgy véget értek, szinte anélkül, hogy észrevettük volna: egyre kevesebbszer kerestük egymást, azután már egyáltalán nem, és a dolognak vége lett, kiürült, mint a mûanyag pohár.

Minden nap megismételhetetlen, de szükségünk van valamire, amitől észrevesszük, és az emlékezetünkbe vésődik.

Sokszor az ember nem kezeli a helyén a kapcsolatait, hanem inkább sztereotípiákat utánoz. Azt akarja, hogy ez legyen az igazi, a tökéletes, amire mindig is várt, pedig a leggyakoribb hiba, hogy a szerelembe szeretünk bele: inkább a játék tetszik, mint az, akivel játszunk.

Sokan azt gondolják, hogy a képzelet csak arra jó, hogy az ember elmeneküljön a valóság elől, pedig a legtöbbször ahhoz kell, hogy jobban megértsük és átlássunk rajta.

Elvesztettem a célomat: tiszta köd itt minden. Köd és homály. Úgy érzem magam, mint egy hegymászó, aki a sziklafalon lógva nem lát mást, mint ami közvetlenül az orra előtt van, és nem tudja kivenni már a hegy tetejét, a csúcsot, a célt.