Fatou Diome

Nálunk a szeretetet nem vallja be az ember, úgy kell annak kibuggyannia a szívből, és mint az óceán holtágainak, a saját útját kell tovább vájnia, amíg elér a távoli földekig. Így aztán úgy kell kitalálni egy elejtett mondatból, egy finoman összeszûkülő nézésből, egy mosolyból a másik szája sarkában, egy apró, simogató vállveregetésből, abból, ahogy valaki elnyújtja az utolsó kör tea felszolgálását, vagy ahogyan hozzáigazítja lépéseit a másikéhoz, amikor a számára kedves valakit hazakíséri, ezer ilyen apró dologból.

Vannak helyzetek, amikor könnyebb hagyni, hogy a másik egészen a zsákutca végéig elmenjen magától; a végén persze úgyis csalódik, és rájön hogy az idejét vesztegette, de akkor a hátraarc szükségességét mégis százszor jobban megérti majd, mint bármilyen beszédből, legyen az százszor is jószándékú.

A gyermekkori barátságok az időt sokszor túlélik, de a távolságot soha; a különböző útvonalak elszakítanak egymástól, és nem hagynak mást nekünk, mint egy listát, tele olyan nevekkel, melyek lassanként elvesztik a régen hozzájuk tartozott arcukat, és a dallamukban rejlő otthonosságot.

Megtörténik néha, hogy valaki anélkül, hogy a vér vagy a szeretet hozzád kötné, az életed középpontja lesz, pusztán azért, mert a kezedet fogja, és segít végigmenni a remény vonalán, a létezés imbolygó, kifeszített kötelén. Barát! Jóban-rosszban.

A hagyományos közösség kétségtelenül biztonságot ad, de néha elragad magával és megfullaszt. Daráló, amely darabokra szed, csak hogy jobban meg tudjon emészteni. A szálak, amelyek az egyént a csoporthoz kötik, olyan fojtogatóak, hogy az ember másra sem tud gondolni, csak hogy elszakítsa őket.

A hovatartozás érzése olyan meggyőződés, ami belülről fakad; ezt valakire kívülről ráerőltetni annyi, mint kétségbevonni a képességét, hogy szabadon meg tudja határozni önmagát.

Az ember belső meggyőződése mindig is költőibb, erősebb és megnyugtatóbb marad, mint a valóság.

Amikor meglátunk egy újszülöttet, hát eléggé erőltetett dolog azt kiáltani: Óh, milyen gyönyörû! A csecsemők soha nem szépek, csupán a születés lehet önmagában véve szép.

Mivel egyik lény sohasem helyettesítheti a másikat, a barátok érzelmei vigasztalóak lehetnek, de soha nem képesek betömni a távollét szívén tátongó lyukakat.

A szegénység a pokol látható arca, meghalni is jobb, mint szegénynek maradni.

A szép játékot szeressétek, az érdek nélküli sport szellemét! Aminek semmi célja nincs, csakis önmagunk meghaladása. Semmi eredménye, csak a megérdemelt taps és éljenzés. Semmilyen haszon nem származik belőle, csak az egyre erősebb hit önmagunkban. Ez, ez aztán az igazi sport!