Fernando Pessoa

Elég léteznünk ahhoz, hogy egészek legyünk.

Élni annyi, mint másnak lenni. Még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap, nem érzés - csupán visszaemlékezünk arra, amit tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.

A világon minden rossz forrása, hogy beavatkozunk egymás életébe, Akár úgy, hogy jót, akár úgy, hogy alávalót cselekszünk.

Milyen nehéz megőrizni önmagunkat, és nem látni mást, csak a láthatót!

A lényeg, hogy az ember természetesen, bölcs megnyugvással élje meg A boldogságot vagy a boldogtalanságot is akár, Érezzen, mint aki néz, Gondolkodjon, mint aki megy, S amikor örökre lehunyja szemét, jusson eszébe, bár meghal a nap, De a napnyugta gyönyörû, és szép az éjszaka is, mely rákövetkezik... Így van, így legyen...

Mélabúm a békesség maga, Mert természetes jussunk a harmónia, Amely akkor igazán jelenvaló, Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi, Amikor virágokat gyûjt csokorba a kéz.

A szerelem társasság. Már nem tudok egyedül járni az ösvényeken, Mert már képtelenség, hogy egymagamban kószáljak.

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen (...), Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele...

Aludj el itt a vállamon, S hogy álmodsz, legyen álmod... A pillantásodból tudom Puha odaadásod. Aludj, aludj, s álmodd, hogy élsz, És szerelem, amit remélsz.

Leheletnyi pillanat, Ugyan mi voltál nekem, Hogy bennem hagytál egy részt, Mi el nem múlik sosem?

Oly elvontan létezik a lényed, Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed Két szememmel, képed szertefoszlik, És nem őrzök meg belőle semmit.

Ha már miénk a gyötrelem, S még gyöngeség rendeltetett, Erőt adj hozzá, Istenem, Hogy ne mutassuk senkinek!

Dicsőség aláz s felemel; nincs igazság a hit fényében.

Azt csináltam magamból, amit nem lehetett, s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam. Rossz jelmezt öltöttem magamra. Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam, és nem tiltakoztam s elvesztettem magam. Mikor az álarcot le akartam tépni, az arcomhoz ragadt. Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben, már megöregedtem.

Õrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel, Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson, Pompás és szerény kertje vagy magadnak, Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel Hajlanak a virágok apró száron A lágy fûre, mely szinte láthatatlan...

Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek. S tökéletlen vagyok abban, mit eltökéltem. Öröm és bánat más, mint amit érezhetek. Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.

Hogy nagy légy, légy egész: ne zárj ki semmit, ne túlozz el semmit, mi te vagy. Mindenben légy egész. Teljes magad Vesd legapróbb tettedbe is. Minden tócsában az egész Hold ragyog: Olyan magas.

Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről.

Olyan lények vagyunk, akik a testükön is ruhát viselnek.

Emlékem van egy Hazáról, amely mégse Az, mire korábbi eszmélő lényem Vágyott, csak az ütős kín jut nékem, Tör-zúz a fájdalom hullámverése.